Választás

Te hogy döntenél?

3. hónap

- Pozitív.

- Hogy mondod?

- Mondom, pozitív.

- Kizárt.

- Kizárt? Ezt hogy érted? Én meg akarom tartani, attól függetlenül, hogy te mit gondolsz.

- Jól van, jól van. ... Tehát pozitív?

- Igen.

- Jó. Akkor legyen az.

6. hónap

- Sajnálom, nem hiszem, hogy megtarthatja.

- Hogyan?

- A magzat növekedésével a súlya is nő, ami a gerincét megterhelheti. A szívéről nem is beszélve. Sajnos a terhesség minden tartalékát feléli. 30% az ön esélye az életre, és ez idővel csak csökkenni fog, arányosan a gyerek növekedésével. Tudom, hogy már a 6. hónapról van szó, de az élete forog kockán.

- És, ha meg akarom tartani?

- Az ön döntése. Akkor befektetjük az utolsó hónapokra, vagy otthonra felfogadhat egy ápolót.

- Rendben, köszönöm.

- Hogy mit csináltál!

- Megmondtam az orvosnak, hogy megtartom a gyerekem.

- Te nem vagy eszednél! Hogy képzelted, hogy az életedről egyedül döntesz! Rám nem gondolsz! Mit kezdjek nélküled? És a gyerekkel?

- Hát felneveled! Mégis mit gondoltál.

- Hogy várod el tőlem, hogy szeressem azt a..., ha miatta halsz meg?

- De hiszen ő nem tehet semmiről!

- Igen, mert te döntesz három ember helyett! Megvesztél!

- Ne kiabálj velem! Fú.. Nézd! Szeretlek. De ezt a gyereket is szeretem. Sőt, imádom, mert belőled, és belőlem van. Egy csoda. Minden vágyam, hogy valami értékeset magam után hagyjak. És, ha te nevelnéd fel, tudom, olyan lesz, mint te. Szerethető, egy érték. Kérlek, értsd meg!

- Nem! Nem tudom megérteni! Lehet, hogy csak egy férfi vagyok, és ezért nem értem a nők ragaszkodását egy gyerekhez, de nem tartom fairnek, hogy itt hagyj ezzel a gonddal! Istenem, hiszen még azt sem tudom, milyen apa lennék! És te hagynád, hogy egyedül csináljam végig, ahelyett, hogy együtt lennénk! Örökbe is tudnánk fogadni, tudod!

- Az nem lenne ugyanaz. Hát nem érted, én a kettőnkből akarnék látni egyet! És én tudom, hogy remek apa lesz belőled.

- Nem! Pont ez az! Te nem fogod látni! Hogy lehetsz ilyen önző!

7. hónap

- Érzem, hogy rúg. Add a kezed, nézd meg! Erős a fiúnk. Pont, mint az apja. Ó, mennyire szeretem! Remélem külsőre is pont úgy fog kinézni, mint te.

- .......

8. hónap

- Uh.

- Szivem?

- Semmi baj, csak megerőltettem magam.

- Hívom a kórházat, beviszlek.

- Kérlek, ne sírj! Tudod, hogy szeretlek.

- Ne mondd ezt! Ha szeretnél, nem hagynál itt!

- Tudod, miért teszem. Kérlek, szeresd őt te is! Legalább annyira, mint én. Kérlek, ne érezze a dühöd! Kérlek!

- De, hogy várod el ezt tőlem?

- Mert nagyon remélem, ha ő meglesz, felismersz majd benne, és látni fogod azt a csodát, ami belőlünk alakult ki. Hogy ő, én leszek. És én veletek leszek.

- Akkor sincs ehhez jogod! Csak azért, mert meg akartad tapasztalni az anyaságot. Csak azért, mert nem akartad elvenni az életét, hogy a sajátod megvédd. Így boldogan megöregedhettünk volna egymás mellett.

- Fáradt vagyok. De, tudod mit? Ha így könnyebb, gyűlölj engem, mert önző vagyok. És azt a szeretetet, amit a régi énem iránt éreztél, azt mind add majd neki! Így jó lesz.

- De miért? Nem akarom! Fáj!

- Vannak olyan érzelmek, amik olyan cselekedetre késztetnek bennünket, amiket nem tudunk megmagyarázni. Csak úgy vannak. Azt hiszem, ezt, hívhatjuk életösztönnek, önfeláldozásnak. Igen, csúnyán bántam veled a döntésem miatt, de nem bántam meg. És soha nem is fogom! A fájdalomért, amit viszont magam mögött hagyok, a bocsánatodat kérem. Bocsáss meg nekem! De, remélem, egy nap, mikor az unokáidat látod, vagy a fiad diplomaosztóját, vagy az esküvőjét, vagy amikor úszni tanul, vagy mikor látod, mennyire olyan mint te, vagy én, akkor majd megérted, a tőlem telhető legjobb döntést hoztam. És akkor, mikor hajad őszbe vegyül, és visszatekintesz az életedre, a fiadra, és arra, amit hagy maga után, talán azt fogod érezni, igen, ez a gyerek olyan, mint az anyja. Pont olyan, amilyen gyereket akartam, attól, akitől akartam. És így, mind a ketten halhatatlanok leszünk, és egyek, a fiúnkban. Két ember ennél közelebb nem is kerülhetne egymáshoz. És akkor, remélem hálát, és boldogságot fogsz érezni, ami nekem ezalatt a rövid idő alatt megadatott.

- Ezt ne kérd tőlem! Sajnálom, de én erre nem tudok úgy tekinteni, mint te. Nekem ezek nem sokat jelentenek.

1 év

- Hogy érzed magad pajtás?

- Kösz, jól.

- Tudunk a nejemmel valamit segíteni?

- Nem. Az anyám minden nap átjön.

- Azt néztük, milyen gyönyörű a kicsi! Pont, mint az anyja.

- Köszönöm. Én is így gondolom.

- Mondd, jól vagy?

- Őszintén? Nem.

- És a gyerek?

- Mi van vele?

- Hát,.... hogy.... őt hibáztatod?

- Nem. Tudod, tényleg csodálatos, olyan okos szeme van, meg minden. Szeretem őt, és örülök, hogy legalább ő itt van nekem. Folyamatosan mosolyog. Állandóan vidám, csúszik-mászik, kapaszkodik, áll, lassan járni kezd. Igazából, mindig mosolyra fakaszt, és látom, hihetetlen kis fickó lesz belőle. Furcsa érzés a gondoskodás, és ez a fajta öröm, amit csak én érzek. Tényleg felmelegíti a szívem, annak ellenére, hogy fáradt vagyok. Csak....

- Csak hiányzik....

- ...iszonyatosan.

- Nem gondolod, hogy meg kéne tudnod neki bocsátani?

- Nem, mert habár tudom, hogy minden, amit mondott, érzelem, megszületett bennem, de a döntését soha nem fogom elfogadni. Soha. Pont azért, mert az élete fölött nem dönthetett volna!

- Csak a gyereketek élete fölött?

- Igen. Talán. Nem tudom. De ő, legalább akkor még élne.

Ehhez kapcsolódó videó: www.youtube.com/watch?v=4OjiOn5s8s8