Tehetetlenség

Az összes anyukának, mert ugya nem is olyan egyszerű anyának lenni.

Ott álltam görnyedt, esetlen teste felett és csak néztem tehetetlenül, ahogy lányom válla rázkódik a zokogástól. Immáron harminckettedik hónapja. Mit látok? Egy rongybabát, akit elhasznált az élet. Aki megtapasztalta a nagy szart és én nem tehetek semmit. Mégis mit tehetnék? Ez a pici gyermek, aki az enyém, itt guggol a saját ágyánál, és ... és mi? Mit mondjak? Hogy nem alszik, nem eszik, hogy felemészti a bánat a lelkét, és a teste falja fel? Egy percre kitárom a karom, megölelném, babusgatnám, a fülébe súgnám: minden rendben lesz, de nem vagyok benne biztos, hogy jót tennék ezzel. Azt sem tudom, ezt akarná e hallani. Istenem, mennyivel könnyebb lenne, ha még hat éves lenne, és csak a térdét horzsolná le! Akkor rohanna hozzám segitségért, és én biztostanám őt afelől: egy mamapuszi megoldja minden baját. Már nem. Most már nem. Ezt a kishölgyet már nem tudom így megvigasztalni. Őt már nem. Úgy nem, hogy az élet tépázta meg. De valamit tennem kell! Kinyitom a szám, de hang nem hagyja el a torkom. Nem tudom, mit mondjak. Mit mondhatnék? Hogy ne sírj, mama itt van? Vagy hogy egyen már a kurva életbe, mert a vesztébe rohan? Mit? Mit kéne mondanom? Hogy minden rendben lesz? De hogy mondhatnám én ezt neki? Hogyan, mikor pontosan tudom, hogy nem lesz az, mert az élet ilyen? És mégis. Azt akarom, hogy jobban legyen! Nem érdekel miképpen, csak lássam, hogy nem karikás a szeme, nem üres a tekintete, hogy szeret és akar élni! Csak láthatnám! Az étel amit hoztam, ott maradt. Fogtam a tálcát, és nagy erőfeszitésembe került, hogy ne vágjam a falhoz. Az apja tehet róla, hogy ezen keresztülmegy. Igen, biztosan ő. Vagy én? Istenem, mit rontottam el? Ha gyerekkorában hagyom, hogy tovább játsszon, a körhintán, vajon akkor is ez lett volna ennek a vége? Ez a csalódás? Igen, nem kellett volna megvonnom tőle a sportot. Vagy meg kellett volna tiltanom hogy sokat aludjon a barátnőjénél? ... Biztos a tévé az oka. És ha azért sérült, mert még egy éves kora után is szopott?

Leértem a lépcsőn, mikor még mindig a felelőst kerestem lányom szenvedéséért. Hogy ő ronthatta el? Az kizárt! Túl tökéletes, olyan jó gyerek. Vagy nem kellene védenem, hiszen ő is hibázott. Dehát szenved! Átesett egy olyan fájdalmon, amit nem akartam neki. Amitől óvtam, pedig ott lebegett a fejem felett, mintha egy átkozott manó suttogná fojton: elkerülhetetlen, hogy ő megúszná, mindenki átesik ezen, hiszen fel kell nőni. De hova a rohadt életbe van leírva az, hogy ilyen áron kell felnőni? Miért van törvénybe foglalva, hogy azt tanítsuk: az élet nehéz, meg nem könnyű, meg szar, meg mit tudom én? Miért kellene ennek így lennie? És miért nem úszhatja meg az én gyerekem? Igen, pedig reméltem, hogy az ő élete más lesz. Szenvedés-, küzdés-, csalódás mentes.

Ahogy pakoltam a szutykos edényeket a mosogatógépbe, ránéztem a kakaót tartó edényre. Gondolkodás nélkül vettem elő két bögrét, forraltam fel a tejet és vertem fel a tejszinhabot. 10 perc alatt elkészítettem a fahéjas habos forrócsokit, amit mindig akkor csináltam neki, mikor télen szánkózás után átfagyva jött be piros arcocskával átfagyva. Emlékszem a tekintetére, mekkora örömmel fogadta a csokit, és milyen csokoládébajuszos vigyort villantott felém. Boldog volt, és nekem ezzel köszönte  meg a figyelmességem, gondoskodásom.

32 hónap. Sok. Az én lányomnál temérdek idő. Hiszen fiatal, egészséges, nem pazarolhatja az idejét... Felvittem a kakaókat, letettem az övét a földre maga mellé, a másikat megtartottam magamnak, és lekuporodtam mellé. Nem szólaltam meg, csak fújtam a gőzt a bögrém tetejéről. Nem gondoltam semmire, csak arra, hogy előremozditsam. Akárhogy, csak éljen!

Vártam. Nem érdekelt a mosatlan, a tiszta ruha, sem a koszos, nem érdekelt a munka, a bevásárlás, a portörlés, a vizszámla. Akármeddig várok itt, csak mozduljon meg. Én itt leszek. Még akkor is, ha tudom, nem akar engem. Mert most nem akar. Mert most engem is utál. Mert ez az ő terhe, amivel nem  tud osztozni. És végre megértette ezt ő is.

Mélyet sóhajtottam,  és gondolkodás nélkül kimondtam az első mondatot ami az eszembe jutott. Az elsőt, amin talán elindulhat:

- Nem mondom, hogy értelek, és azt sem, hogy minden rendben lesz. Nem mondom, hogy nem lesz több ilyen, és azt sem, hogy idővel el fogod felejteni. Nem. Nem mondom, hogy jobb lesz, és hogy minden csodálatos lesz, hogy minden olyan lesz, ahogy szeretnéd. De, idővel mindent el fogsz bírni. Idővel hozzászoksz, és mindennel együtt fogsz tudni élni. A veszteségekkel, a fájdalommal mindennel. És ki fogod birni! És talpra fogsz állni! És élni fogsz! És boldog leszel!

Nem tudom kit akartam ezzel megnyugtatni, őt vagy saját magam. Lehet, talán el sem jutott a szívéig amit mondtam, lehet meg sem hallott, de határozott és szent meggyőződéseim ontottam rá. És beszéltem, és beszéltem, csak mondtam a dolgokat az én nagy lányomnak. És akkor, ott, nem voltam se szülő, se nő, se feleség, se méltatlankodó felnőtt, se ember, csak egy voltam: anya.

Szívem szakadt, és még mindig nem tudom, jót mondtam-e neki, vagy rosszat, nem tudom, nem kellett volna inkább felkapnom, és kilöknöm a friss levegőre, hogy kimozdítsam a négy fal közül. Lassan felálltam az immáron üres bögrémmel és az ajtó felé indultam. Az ajtóból még hátrafordultam, ránéztem, és semmi mást nem tehettem tehetetlenségemben, mint reménykedtem. Abban, hogy kap elég időt, és pont annyit, amennyi elegendő ahhoz, hogy talpraálljon. Hogy bebizonyitsa a világnak, van joga élni és az esélyeket megragadni. Pont úgy, mint az anyjának.