Meggyőződés (Teljes!)

A teljes novella, egyben. Azoknak, akik szeretnek gondolkodni, kirakózni.

Meggyőződés

20. nap

Ma is, mint minden reggel arra a borzasztó hangra ébredtem, amit egy kicsi szerkentyű ad ki magából. Ezt közös nevén mindenki csak úgy ismeri: óra. Nem tudom, honnan az elnevezés, sem azt, ki adta, azt pedig pláne nem, miért. Egyszerűen így hívjuk és kész. Szóval, engem ez a bizonyos óra mindig ugyanakkor, pontban fél 6-kor kelt. Miért? Mert azt mondtam neki. Vajon az óra olyan értelmes, hogy ezt meg tudja jegyezni? Nem hinném. Szerintem egyszerűen csak odafigyel rám. Kedves tőle nem? Persze, néha, van, hogy fél 6 előtt öt perccel már felébredek. Ez szörnyen tud bosszantani. Mivel ilyen esetben nem tudom mi a teendő, sokszor nyitott szemmel bámulom órám számlapját, várván, hogy az a röpke öt perc is elteljen. Többnyire nagyon haragszom ilyenkor az órámra, természetesen, hiszen olyan megbízhatatlan. Én számítok az ő ébresztésére, ő meg mit csinál? Akkor ébreszt, amikorra én felhúztam. Bosszantó. Szóval, nagyon rossz nekem, mert öt perc alatt nem tudok vissza aludni, és az az öt perc kimondottan hiányzik nekem reggelente. Rettentően dühös vagyok ilyenkor az órámra, persze. Miért rá? Hát, magamra még sem lehetek. Az elég abszurd lenne nem?

Tehát, fent vagyok. Mint minden napomat, ezt is ugyanúgy kezdem. Vagyis, három dologgal. Első, hogy megkérdezem magamtól, hogyan is vagyok ma reggel. Erre a válasz többnyire az, jól, köszönöm. A második, és egyben legfontosabb, megbizonyosodom arról, teljesen felébredtem-e. Borzasztó lenne, ha arra ébrednék, még mindig álmodom. Mit borzasztó, iszonyatos. Akkor biztosan nem mernék kikelni az ágyamból. Hogyan bizonyosodhatok meg arról, hogy nem álmodom? Igen egyszerű. Az ember álmában nagyon okos, szinte egy másik dimenzióban van, ahonnan sok okos dolog ragad rá. Egyszer például, latinul mondtam el a Miatyánkot. Habár, igen rossz lehet a rövid távú memóriám, mert reggelre egy szó sem jutott belőle eszembe. Tehát, ha ilyen okos az ember álmában, akkor csak úgy lehet letesztelnie ébrenlétét, ha okosságát ellenőrzi. Kitaláltam, ha reggelente el tudom mondani az Árpád-házi királyok neveit évszámokkal együtt, biztosan álmodok. Rendszerint, Könyves Kálmánig jutok. Utána megszakad az adás. Szerencsére. Onnantól már minden simaügy, és ugorhatok a harmadik dologra. Megvizsgálni, ép-e az elmém. Ez általában egy rutin vizsgálat magamon. Megnézem, meg van-e mind a 32 fogam. Bocsánat, csak 30. Kettő fogam kitört, mikor elestem. (Ez egy hosszú történet, majd máskor elmondom.)Leellenőrzöm, ujjaim száma megegyezik a 2X10-el és minden érzékszervem működik-e. Készítek pár fejben számolást és leírom a nevem egy láthatatlan ceruzával, miközben a plafon felé kinyújtom a kezem. Igen. Ma is ép az elmém. Ismét egy sikeres napnak nézek elébe.

 5. nap

Sírást hallok. Elég bizarr hang, és zavaró is, mert úgy érzem, nem hagynak ezáltal aludni. Szívesen leteremteném azt, aki épp a fülembe bömböl. Épp nyitnám ki a szemem, de meggondolom magam. Túlságosan fáradt vagyok még ahhoz is, hogy felnyissam a szemem. Így semmi mást nem tehetek, mint bizakodok, hogy egyszer csak abbahagyja.

Kis idő elteltével, mint ha egy képszakadás történt volna, egy férfi hangját hallom a fejem fölött. Valamit sutyorog. Döbbenetes, az embert mennyire nem tudják békén hagyni! Egyszerűen csak aludni szeretnék. Aludni! Na végre! Látjátok, így is lehet ezt csinálni! Most jó. Csönd van, béke és nyugalom. Semmit sem akarok, csak ebben az állapotban maradni. Jaj, olyan fáradt vagyok!

10. nap

Bámulom a plafont. Merengek. Iszonyatos minden. Kedvetlenséget érzek. Nincs túl sok kedvem a mai naphoz. Fáj, és még is ürességet érzek. Milyen különös, ha az ember nem bír tovább menni lelkileg, a teste is felmondja a szolgálatot. Tehetetlenségemben semmi mást nem teszek, mint számolom percenkénti légzésszámom. Normálisan a felnőtt ember egy perc alatt 16 be- és kilégzést végez. Én annyira koncentráltam, hogy nálam 14 volt. Ezt hol lassítottam, hol gyorsítottam. A rendszertelen légzésnek viszont ásítás lett a vége. Ilyenkor kezdhettem a számolást elölről. Az ásítást álmosság követte. Aludni. Igen. Erre van szükségem. Hogy mindent átaludjak, ami velem történik. Minden percet, minden órát. Ha az ember tevékenység helyett alszik, repülnek a napok, közelebb kerülhetünk a végéhez. Minek a végéhez? Nem tudom. Ezen nem gondolkodtam. Csak egy véget szeretnék, hogy aztán jöjjön valami más. Nem tudom mi, azt sem tudom merre, csak ne ez az állapot legyen. Nem kell, hogy jobb legyen, csak más, ami nem olyan, mint ez. Aludnom kéne, ha nem akarok megzakkanni. De várjunk csak! Miért is érzem ezt? Hogyan jutottam el idáig? Mi a baj?

6. nap

Soha nem tudtam, mi veheti rá az embert ilyen helyzetben az ébredésre. Vajon hall valamit, ami különleges a számára? És ha igen, akkor ez úgy működhet, mint egy reflex? Mint a gladiátoroknál? Löknek rajtuk egyet, elhangzik a kürt, emelik a kerítést, és ők már indulnak is kifelé. Mennyire kíváncsi lennék, mi az a pont ezeknél az embereknél, amivel lehet rájuk hatni. Amivel kibújnak a sötétségből, mint csiga a házából. És engem mi késztetett arra, hogy kinyissam a szemem? Ezt sem, mint oly sok mindent, nem tudom. Szemem szép lassan kinyitottam, és semmi mást nem érzékeltem, csak iszonytató fájdalmat. Nem tudom, konkrétan mim fájt. De. Mindenem. Nem bírtam felmérni a helyzetet. Basszus, még gondolkodni sem bírtam, csak egy dolog lebegett a szemem előtt, – a fájdalmat leszámítva – rohadt szomjas vagyok. Hang nem jött ki a torkomon, mert én azt a troll nyöszörgést nem nevezném hangnak. Sehol senki. Na, szép. A kezem felemelve próbálkoztam volna valami jelet adni, itt vagyok, ám alig mozdítottam meg a mutató ujjam, a fájdalom ezerrel cikázott végig a testemen. Hú, az idegvégződésem és a kis üzenetvivők jól nyomják bennem. Igazából, sosem hittem volna, hogy vannak olyan testrészeim, amiknek létezéséről akkor veszek tudomást, mikor valamim fáj. Milyen érdekes a testünk. Mennyire összedolgozik. Komolyan. Húzd csak meg az egyik lábizmod, biztos, még a fejbőrödön is fogod érezni a fájdalmat! De, nem ez a lényeg. Szomjas vagyok, és vizet akarok! Ennyi. Istenem, és még az időt sem tudom. Ha valaki jön, majd kérek tőle órát. Az fontos. Miért? Nem igazán tudom. Biztos van jelentősége, csak most nem jut eszembe. Szemem körbejárattam a szobán. Nem tudom, hogy bírtam. Olyan abszurd, hogy felmérem a terepet, miközben szenvedek. Nézd már, a fejem nem tudom forgatni! Mintha lekötötték volna, és hozzá csatolták volna az ágyhoz. Fura érzés. Na jó, akkor előre nézek. Szemben egy fehér szekrényt látok, aminek ajtaja félig nyitva, és barna ruhák kandikálnak ki belőle. Ennek a ruhának valami szerepe van. Érzem. Csak elő kéne ásni a gondolataim legmélyéről. Á, hagyjuk, majd később. Fúú, de elfáradtam. Na, nézzünk felfelé, és csak semmi gondolkodás, vagy bealszom. A szekrény tetején egy tévé van. Szól. Épp a Grace klinika megy. Háhá! Nem csoda, hogy felébredtem. Tovább, tovább… Nem, jó lesz a Grace klinika. A többi majd jön később.

15. nap

Kimondottan depressziós vagyok. Nem-nem, komolyan. Immáron 5. napja. És egyre inkább meg vagyok róla győződve, valami nem stimmel velem. Eszem rendesen, beszélgetek a csinos ápolónőkkel, - már amennyit a hangszálaim engednek - tévézek, olvasok, nem folyatom a nyálam. Minden flottul megy. A doki is azt mondta, jól gyógyulok. Kinek mondta? Nem nekem. Annak a kedves lánynak, aki bejár hozzám. Megmondom, hallgatóztam. Valami belső vérzésről hadovált, meg hogy a törött csontok rendbe fognak jönni, csak a fejemmel van valami. Na nem, kizárt, hogy rám húzzák az UNépelméjűséget. Jaja, új szó, most találtam ki. Hol is tartottam? Ja, igen. Majd én kijátszom őket. Valami megoldás kell. Igen. Teszt. Ha a saját agyamat fejlesztem, tesztelem, biztos nem lesz gond. A megoldás kész is. Órám van, agyam van. Csak fő a rendszeresség. Piskóta lesz. Csak figyeljetek! Holnaptól minden rendben lesz, és észre sem fogják venni.

12. nap

...........!!!!!!!!!

2. nap

Semmi, semmi és semmi. Fáradt vagyok, és csönd van. Ez jó. De, a csönd mellett, még sötét is van. Azt hiszem, elütöm az időm egy kicsit. Mondjuk énekkel. Igen! Énekelek. Country road, take me home, to the place……

14. nap

Egy kedves lány látogatott meg ma. Sosem láttam még. Meg is kérdeztem tőle, kit keres. A válasz meglepődve érkezett, amit nem értettem. Normális a csaj? Rendben, engem keres, de miért mondja ezt meglepetten és megbántottan? Ja, mintha ismernem kéne. Aztán jött a csevegés. Megmondom tök őszintén, zavarba hozott a kiscsaj a kérdéseivel. Elbizonytalanított. Frusztrált lettem tőle. Mik voltak a kérdések? Szám szerint már nem emlékszem, de ezek voltak: Tehát akkor nem tudod, ki vagyok? (Sejtelmem sincs.) Nem emlékszel semmire? (Mire kéne? Ez valami beugratós kérdés? Szerintem szívat.) És, jól vagy? (Végre egy értelmes kérdés! Kösz, jól.) Fáj valamid? (Banyek, mindenhol be vagyok kötözve, szerinted?) Hoztam neked egy órát. Gondoltam, örülni fogsz neki. Így nézheted, mennyi az idő. (Na ná, mégis mi másra lenne még jó? Ez egy kiváló ötlet.) Jöhetek máskor is? (Tőlem, engem nem zavarsz.)

És, ennyi volt. Azzal szép csendben távozott. Nem akarok azzal foglalkozni, milyen kérdéseket hagyott bennem. Majd kiderül. De, van egy órám.

7. nap

Amióta felébredtem a kómából, komolyan, híresebb lettem, mint Elvis. Folyton orvosok loholnak ide-oda, kérdezgetnek, nővérek ugrabugrálnak össze-vissza. Basszus, még szerencse, hogy le van minden tagom kötve, mert nem igazán tudnám őket szédülés nélkül követni. Megvizsgálták a pulzusom, valami fényes szarral megvakítottak, megkérdezték a nevem, a korom, a stb. Én voltam a nap sztárja. Igazából, fel sem merült bennem, hogy bármi bajom lenne, de annyit elárultak, volt egy balesetem, és alig akad rajtam ép felület. Azt is mondták, két hét kapásból, amíg itt kell maradnom. Nem tudom, erre mit mondjak. Azt hiszem, az első érzelmemet fogom demonstrálni: Basszák meg!

De, nem ez a legnagyobb bajom. Érzem, valami nagyobb baj van, csak rá kellene, hogy jöjjek, mi az.

11. nap

Tik-tak, tik-tak. Nem igazán van kedvem semmihez. Le vagytok szarva.

8. nap

A mai napon megjelent a kórházi pszichológus. Jót beszélgettünk. Szerintem tesztelt. Frankón klassz válaszokat adtam. Megkérdezte, mit gondolok a balesetemről. Azt, hogy a hátam közepére sem kívántam. Majd, megkérdezte, hogyan fog ez hatni a munkámra. A munkámra? Hát, ő, várjunk csak… Szerintem, sehogy. ??? Furcsa kérdéseket tesz fel. Nagyon lefárasztanak a kérdések. Lehet, látta rajtam, mert kérdezett még dolgokat, amikre nem igazán tudtam mit felelni. Aztán távozott, ott hagyva engem a kétségekkel és egy rossz előérzettel, amit inkább az ágy alá söpörnék. Ami nincs, az nem fájhat. Azt hiszem, amíg itt vagyok, addig ezt az utat fogom követni.

21. nap

Ismét egy nap telt el. Igazából, elgondolkodtam a hallottakon, és az eltelt napokon. Mi van, ha úgy teszteltem magam, hogy tényleg baj van a fejemmel? Hiszen, az őrült is meg van róla győződve, hogy semmi baja. A saját fejünkkel gondolkodva, minden olyan egyértelmű, logikus.

Rendben. Habár abszurd, tételezzük fel. Ötödik napja, hogy minden reggel bizonyítok magamnak, és a környezetemnek, de itt mindenki mást csinál, mint ami a valóság. Most komolyan, emberek! Ezek mind hülyék! Biztos vagyok benne, én vagyok a normális, de azért csak nem hagy nyugtot nekem a gondolat. Mit is tudok? Volt egy balesetem. Mindenem összetört, és be vagyok kötözve. Ezek mellett, kell, hogy legyen valami más. Valami, ami fölött elsiklottam. Mi a nevem? Nem, azt tudom. De, hogy kerültem ide? Várjunk csak! Én….

16. nap

Ma reggel nagy elhatározással ébredtem. Tennem kell valamit a javulásom érdekében. Hogyan fogom ezt elérni? Jaj, nem jó, nem így kell kezdeni. Figyeljünk a fokozatosság elvére. Honnan indulunk ki? A gondolattól. Kell egy motiváció. Mi az? 1. meg akarok gyógyulni. 2. ki akarok innen jutni, lehetőleg épen. Ezt követi az eszköz, és a cél megvalósítása. Hogyan? 1. ügyelnem kell rá, hogy mindig jó legyen a kedvem. Nem tehetem meg, hogy újra az önsajnálat mocsarába kerülve tespedjek. 2. figyelni a rezgésekre, a jelenben maradni! 3. szabadulásom kulcsa: hogy jól kell lennem! Ha nem akarom, hogy az orvosok előbb állapítsák meg, mi is a bajom, - és ezzel a teljes hallgatásba burkolózzanak - saját magamon is el kell végeznem azokat a rutin feladatokat, aminek ők is minden áldott reggel kitesznek. Egyszerű lesz nem? Csak egy kis rendszerességgel kell megfűszereznünk, és minden a legnagyobb rendben lesz. Igaz?

9. nap

Olyan érzésem van, mintha körülöttem tudnának valamit, csak engem hagynak ki belőle. Az orvosok úgy álltak ma körbe, mintha én lennék az első olyan ember, aki képes tudatosan mutálódni. Nem mondanak semmit, megnézik a kórlapom, hümmögnek egy sort, és latin szavakkal dobálóznak. Most mit mondjak? Bárcsak ne úgy bánnának velem, mint egy néma alannyal! Bárcsak beszélnének hozzám! Bárcsak elmondanák, miért fáj a fejem, miért akadoznak a gondolataim! Bárcsak figyelnének rám!

3. nap

I need a hero…. We were we were rock you, rock you….. Boci tejejejeje… Fenn a mókus fenn a fán…

22. nap

Kezdem a dolgokat másképpen szemlélni. Nem emlékszem az életem töredékeire, alapvető jellememre. Mint egy láthatatlan radír, ami kitörölte életem eddigi perceit, és csak arra eszmélek, 31 évesnek születtem. Másképpen tekintek a környezetemre. Mint egy újszülött, aki rá akar jönni a világ működésére, csínjára-bínjára. Már megértem, mi volt a bajom ébredés után, és mikor megtudtam, balesetet szenvedtem. Visszaemlékezve az elmúlt napokra, úgy tűnhettem, mint egy fogyatékos. Csak azt nem értem, eddig miért nem tűnt fel az emlékezetem hiánya. Nem láttam, mert nem akartam róla tudomást venni? Vagy, csak szimplán jó volt az idióta állapotában lenni, mert így nem kellett semmivel törődnöm? De, ez is elmúlt. Folyton a miértek érdekeltek, és a különböző kérdések. Miért történt ez velem? Miért épp velem? Ki lehettem abban az előző életemben? Mi vezetett idáig? Vajon most kapok egy második esélyt? De mire? Boldog voltam, vagy szomorú? Szegény, vagy gazdag? És vajon most kezdtem hívő lenni, vagy eleve az voltam? Istenem! Olyan furcsa ez az egész. Ha gondolkodom, úgy érzem, beleőrülök. Ha nem gondolkodom, úgy érzem tudatlan vagyok, és az zavar. Rá akarok jönni, de hogyan? Néha úgy érzem, bármit teszek, bármit mondok, vagy gondolok, félek, az nem én vagyok. De akkor ki? És, minden áron az akarok lenni, aki voltam? Miért nem jön valaki, hogy eligazítson? Legalább megmondanák, milyennek kell lennem! És, hogyan tovább? Meg kell tudnom! Azonnal! Komolyan, olyan elveszettnek érzem magam. Mintha az előző napok, meg sem történtek volna. Milyen könnyű volt, vakon, csak úgy gondolkodni, azt csinálni, ami az eszembe jut, elütni az időt hülyeségekkel, és adni az idiótát. Bárcsak visszamehetnék. De, valami visszatart. Mi? Az idő. Azt az időt már megéltem. Most itt tartok, és ahhoz hogy előre menjek, nem léphetek hátra, nem igaz? Ó, bárcsak jönne valaki, aki segítene megtudnom, ki vagyok! De vajon biztos, hogy akarom? Igen. Már egyre jobban vagyok, és a vérzés is lejjebb ment az agyi lebenyemen. Már csak előre mehetek. Muszáj válaszokat kapnom, ki is vagyok én!

1. nap

- Ezt az üzletet nyélbe kell ütni! Nem érdekel, hogyan csinálod, de oldd meg! És, lehetőleg idejében legyen kész! Azt akarom, hogy pontban holnap ötre legyen meg! És, ne késs! Nem bírom, ha valaki késik! Az megbízhatatlanságra utal.

Mennyire idegesítő! Néha úgy érzem, csak én vagyok az egyedüli normális ember a világon. Uh, de hideg van, meg lehet itt fagyni! Kár, hogy nem kocsival jöttem. Akkor nem kellene találkoznom a sok idiótával itt kint, a nyílt utcán. Nem értem, miért nincsenek tekintettel rám? Igazából, unom az életet, a nyüzsgést, az embereket egyenesen rühellem, és minden annyira idegesít. Képzeld azt el, milyen az életem! Csak képzeld el! Ja, hát igen, pénzem van, de unom azt is. A filmeken bealszom, a nő, aki mellettem van, lelohaszt, és mindenből elegem van. Minden nap ugyan az: ébredés, munka, evés, alvás, hiszti, buli, sport, filmek, sex. Nem látom ezeknek értelmét. Valamit ki kéne találnom, hogy feldobjam a napjaim. Egy újabb mentsvár, ami által még szórakozhatok. Muszáj éreznem, hogy élek. Mit találjak ki? Sikló repülést? Boxot? Versenyt? Szedjek fel per hecc alapon csajokat? Istenem, miért ilyen dögunalom minden? Mit csináljak? Basszus, az ilyen napokat úgy utálom: mikor érzem, valami hiányzik. Motiváció? Lehet. Megint egy mérföldkő. Mi legyen? Lépjek be egy szektába? Ja, az jó lenne. Azt még úgy sem próbáltam ki. De, lehet, valami komolyabbat kéne, amit nem unok meg egy hamar. Majd holnap eldöntöm. Sürgősen kell valami. Valami másnak kell jönnie, ami kizökkent.

Hatalmas dudaszót hallottam, majd elsötétedett minden.

23. nap

Ma megint bent volt nálam a lány. Örültem a látogatásának. Sokat beszélgettünk. Olyan kedves velem. Megkérdeztem, volt-e köztünk valami, de azt mondta, semmi komoly, mégis, mikor válaszolt, szégyenlősen lehajtotta a fejét, és csak idővel válaszolt. Hm. Azt mondtam neki, sajnálom. Erre, meglepetten kapta fel a fejét, és elpirult. Megint csak hm.

- Kár. -mondtam – Pedig olyan szép vagy. Szerettelek ezelőtt?

- Nem. Nem hiszem. – adta a meglepett választ.

- Hogy hívnak?

- Katalin.

- Katalin. Szép név.

Igazából, ez volt a legfontosabb momentum a beszélgetésünkben. Aztán, egész nap a segítségemre volt. Megmosta a kezem, az arcom, és mindenféléről beszélgettünk. Leginkább azt akartam, ő beszéljen. A hangja kedves volt, megnyugtató. Sok mindent megtudtam róla, és miközben beszélt, alaposan megfigyeltem őt. Észrevettem, ha zavarban van, idegesen a haját igazgatja a füle mögé, pedig nem is lóg a szemébe. Megfigyeltem szemöldöke ívét, ajka mozgását, pisze orrán a ráncokat, haja selymességét, és az ölében nyugvó tiszta kezét. Gyönyörű volt. Tekintete tiszta, kedves, és volt még ott valami. Fájdalom? Mintha mélyen megbántották volna. Ki? A lány egész lényéből sütött a gondoskodás, jóság. Remélem, fog még jönni. Ó, de jó volna, ha bearanyozná mindennapjaimat. Milyen érdekes, ha az ember elesett, a legapróbb kedvességért is mély hálát tud érezni. Pillanatnyilag Katalinba kapaszkodom. Valahogy úgy érzem, ő a kapocs a világhoz, és a gyógyulásom kulcsa. Honnan veszem? Látom rajta. Ahogy néz, ahogy ül, ahogy gondoskodik rólam. Vajon kedves vagyok neki? Bárcsak az lehetnék! Bárcsak szeretne engem! Bárcsak megérdemelném!

0. nap

- Igazán? Velem te így nem beszélsz, megértetted! Én az evolúció csúcsa vagyok, babám! Mindent elértem az életben, amit csak akartam. Mindent megkaptam. Azt hiszed, tudsz még adni nekem valamit? Azt hiszed, kellesz? Nézz magadra! Mit értél el eddig az életben? Mid van, rajtam kívül? Csak hogy tudd, kedves "Katalin", azt hiszed, bárkire is szükségem van? Azt hiszed, az én jól megtervezett életembe beleférsz? Messze túlszárnyallak, és az egész világ az enyém, megértetted! A világ legjobb dolgait kaphatom meg akármikor, és boldog vagyok velük. Szeretnek, tisztelnek, becsülnek, félnek. Ennyi. A világ hasznára válok, és ezt mindenki érzi. Úgyhogy, jól figyelj! El lehet innen menni! Tovább léptem, és a saját súlycsoportom között akarok lenni. A többekkel, és a jobbakkal. Semmi okom arra, hogy itt megálljak. A világot akarom, érted? A világot!

24. nap

Benntartózkodásom alatt, Katalin a mai nappal együtt immáron tizedik alkalommal jött látogatóba. Igen, számolom. Minden nap hoz valamilyen gyümölcsöt, és egyre szebb. Már mosolyog, és arcán megjelentek a piros rózsák. A szeme csillog. Remélem az épülésem teszi boldoggá. Jó volna. Nem szeretném szomorúnak látni, hiszen olyan sokat segít nekem, gondoskodik rólam, pedig nem kötelező a számára. Meg is kérdeztem tőle:

- Mondd, miért jössz be hozzám, ha nem is volt köztünk semmi komoly?

Elmosolyodott, megint azzal a szégyenlős mosolyával, és úgy válaszolt.

- Azért, mert emlékeztetsz valakire, akit nagyon szerettem, de ő már nem létezik. Sokat bántott, tudod?

- Akkor miért maradtál vele?

- Mi, nők, ilyenek vagyunk. Hajlamosak arra, hogy olyat szeressünk, aki nem érdemli meg. Sajnos, azt az illetőt viszont, egy életen át szeretjük. Néha az az érzésem, ez egy átok, amitől nem szabadulhatunk. Vele maradtam, mert reménykedtem. Reménykedtem abban, hogy jobb lesz, tisztább lesz, és reméltem, ha jót adok, jót is fogok viszont kapni. Kedvességet, figyelmességet, elismerést. Hogy egyszer majd kinyílik a szeme, és rájön bizonygatás nélkül is, értékes vagyok.

- Remélem, már nem fáj. Látod, én itt vagyok. Nekem nem kell bizonygatnod, én így is látom.

Ekkor könny fátyolozta el a tekintetét, s összegyűlve gördült le szép arcán. Istenem ne! Nem akarom, hogy sírjon! Most mit mondtam?

- Kérlek, bocsáss meg! Nem akarom, hogy rossz érzésed legyen.

- Ugyan, hagyd! Örülök, hogy ezt mondtad. Boldoggá teszel vele. Azt hiszem, már elhiszem, minden kérés teljesül valahogy, valamilyen formában. Csak jól kell kérni.

- Akkor jó. De, még így is jó, hogy kicsit defektes vagyok? Ugyan miért vállalnád ezt a tortúrát miattam?

- Hogy miért? Azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy a jelen, felül tudja írni a jövőt, és sok katasztrófa árán tanulja meg az ember, hogyan kell élni. A pusztítás nem hagy meg egy homokra épült várat sem, viszont megadatik, hogy szilárdabb alapra építsünk, újult erővel, a nulláról kezdve. Én ebben hiszek. És azt hiszem, ebben már te is hihetsz.

Ezek után hallgattunk, élveztük a békés csendet, a nyugalmat, és pusztán azzal, hogy reszelt almát ehettem, miközben a szoba csendjében ült mellettem valaki, akinek fontos vagyok, éreztem, boldog vagyok. Ezt, biztos, hogy meg is tartom. Valahogy, ezek után nem vágyom már semmire.

4. nap

I’m a barbie girl in a barbie world… Hmm, azt hiszem, inkább alszom. Ki tudja, lehet fog még történni valami, és valaki társul hozzám, itt a sötétben. Tüzet is rakhatnék akár... De, az is lehet, hogy egészen más valami vár itt rám. Vagy sötétség, vagy fény. Lehet, lépnem kéne valamerre?