Megértés

Hogy lássuk, hol van az igazi probléma.

Megértés

Ajtó nyitódásra figyeltem fel. A lassú, fáradt mozgásokból éreztem, valami baj van. Gábor elgyötört feje jelent meg az ajtóban.

- Mi történt? – akartam tudni.

- Az..unokatestvérem…öngyilkos lett.

Köpni, nyelni nem tudtam. Igazából azt sem nagyon tudtam, mit tegyek, csak néztem Gábor elgyötört arcát, és a szememből potyogni kezdtek a könnyek. Szégyelltem, hiszen neki fájt valami, mégis én bőgök, mint egy gyerek. Pedig nem. Csak a tehetetlenség, és a részvét....

Lassan mentem oda hozzá, és fogtam meg a kezét. Féltem bármit is mondani. Néha, a szavak olyan fölöslegesek. Én éreztetni akarom, hogy ott vagyok, hogy legszívesebben átvenném a fájdalmát. A fájdalmat, amit nehezen lehet nevén nevezni. Nevezhetjük borzalmasnak, hatalmas veszteségnek, de akkor sem tudjuk leírni azt az érzést, amit kivált. Mikor a torok elszorul, mikor a mellkasod olyan nehéz, alig bírsz lélegezni. Nem tudsz aludni, nincs benned erő sem, hogy a karod megmozdítsd. Ha velem történne, nem érdekelne. De így, hogy másnál látom, csak az időben bízhatok. Az időben, ami majd elhozza a megnyugvást. Addig én csak itt állok, és asszisztálok.

Gábor lehajtott fejjel áll, én pedig megölelem.

- Tudod, azt hiszem, haragot érzek. Haragot, hogy miért volt ilyen hülye, és önző. Egyszerűen nem értem. Az öngyilkosok olyan gyávák. Mindenki csak úgy fog visszaemlékezni rájuk, hogy ők a szánalmasak.

- Ezt, remélem, nem gondolod komolyan.

- De. Te is, azokat sajnálod, akik itt maradtak, akiknek a nagy szart itt hagyták.

- Ez nem igaz. Dühös vagy, ez érthető. Az ember sokszor dühöng fájdalmában, mert nem bírja elviselni, hogy ez az érzés eluralkodjon rajta, de…

- Ugyan, ne szépítsd. De, tudod, nem igazán ért meglepetésként. Sejtettem, hogy megteszi, csak azt nem, mikor.

- Mondd, Gábor. Mióta lettél ennyire érzéketlen? Miért kezeli mindenki az öngyilkosságot kész tényként, és fogadják nyűgként?

- Hagyjuk Eszter. Nem akarok erről beszélni.

- Kár. Mert tudod, amellett, hogy téged sajnállak, őt is sajnálom. Az éremnek két oldala van.

És a dolog ennyiben maradt. Lefeküdtünk, de aludni nem bírtam. Csak bámultam a plafont, és gondolkodtam. Habár nem ismertem azt a fiút, de ha bele gondolok, most már sajnálom, hogy nem ismerhettem. Ha csak egyszer is beszélhettem volna vele, elmondtam volna neki, hogy ne féljen. Hogy ne aggódjon, mert értékes, hogy van más út is, amin járhat, és én szeretem.

- Gábor! Fent vagy?

- Igen.

- Nem gondolod, hogy inkább kétségbe ejtő, ami történt? Egy ember nem tud csak úgy öngyilkos lenni, ha nincs belső elhatározása. És, még ha van is, neki lehet, mennie kellett. Valakit megmentenek, valakit nem. Nem gondolod, hogy egyetlen ilyen történés több száz emberre hathat? Ha csak ilyet hall az ember, már elgondolkodhatna, milyen magányosak tudunk lenni. Mennyire ki tud minket vetni a társadalom, nem ért meg, elítél, és egy rossz lépés után cserbenhagy. Képzeld csak el, mennyire kétségbe eshet az az ember, aki ilyen lépésre szánja el magát. Lehetnek az életben problémák, bezárulhatnak ajtók, de mindig van egy másik kijárat. És ezek az emberek azt a kijáratot nem találják, küzdenének, de nem tudnak miért. Hogy az már tényleg a végső kétségbe esés, hogy idáig jutnak. Nem mentem fel, mert a tette tényleg gyávaságra vall, de belegondoltál, mi zajlik a fejében? Ő nem csak fenyegetőzött az öngyilkossággal, hanem meg is tette. Ezen kéne elgondolkodni.

- Eszter, te túlságosan szentimentális vagy. A szüleitől mindent megkapott, csak az első bukása volt az egyetemen, amit nem tudott feldolgozni, ennyi.

- Pont erről beszélek. Egy veszteség.

- Eszter! Senki nem sajnál egy öngyilkost. Akkor sem, ha megpróbálja és nem sikerül, és akkor sem, ha megpróbálja és sikerrel jár. A társadalom kiveti ezeket az embereket. Nincs erről mit beszélni. Szép, hogy ezt te megérted, és sajnálod őt, de az egyetlen betegség az, amivel az emberiség nem tud mit kezdeni, az a pszichés „defekt”.

- Csak azért mert nem látjuk? Remélem tudod, egy apró pszichés „defekt”-től robbant ki a második világháború. A belső világ, hatalmas pusztítást tud okozni, és te nekem azt mondod, vagy talpra állsz, vagy öngyilkos leszel, senkit nem érdekel? Én ezt nem így látom. Úgy gondolom, egy élet, bármilyen is, bárhogy is veszik el, értékes. Szentimentális vagyok, igaz, de nézz körbe. Ha te lennél „defektes” téged is elszomorítana a meg nem értettség, a cserbenhagyás, mert a saját fejedben az máshogy jelenik meg, és….

- Igen, de mondd csak, ha melletted áll mindenki, és te küzdesz azért, akit szeretsz, de nem látod esélyét a gyógyulásra, mit teszel? Mert semmi mást nem látsz, csak a valóságot. Ha folytatod, és energiát fektetsz olyan emberbe, aki százszor megígérte, jobban lesz, de fejlődést nem mutatott, csak ránt magával, mert szereted. Mit teszel?

- Ez most hogy jön ide?

- Mit teszel? Vele maradsz, hogy tudod, nincs esély a gyógyulásra, mert minden rossz a fejében születik meg, vagy ott hagyod, mert már nem bírod? És ha tetszik, ha nem, az ember mindig le fog lépni, mert a saját elsődleges célja, a túlélés. És, ez a fajta ösztön nagyon erős tud lenni. Úgyhogy újra megkérdezem, mit tennél?

- De ő tényleg öngyilkos lett!

- Mit tennél?

- …..

- Ott hagynám. – adtam meg magam.

- És miért?

- Mert bárhogy is szeretnék rajta segíteni, tudom, ha ő nem tesz érte, nem tudok mit tenni. Talán, mint az alkoholisták, és a drogosok.

- Megértheted, szeretheted, támogathatod, de ha ő nem akarja, az iránta érzett szeretet, csak téged is magával ránt.

- De ezek az emberek akkor is szenvedni fognak, ha egyedül hagyják őket, és lehet, a legrosszabbat teszed, ha ott hagyod.

- Ez nem ilyen egyszerű.

- Nem? Örülök, hogy legalább megismertem a véleményedet erről.

- Eszter! A te eseted más volt. Te felépültél. Te akartál jobban lenni.

- Igen, nekem megadatott a gyógyulás, de mi van azokkal, akik nem tudnak? Rajtuk hogyan segítünk?

- Sehogy. Rajtuk nem lehet segíteni. Haj. Nézd, vitatkozhatunk erről órákat. Azt hiszem, soha nem fogom megérteni azt, min mentél keresztül, csak ha én is megtapasztalom, de ezt ne kívánd tőlem! Nem tudom, mi megy végbe egy ilyen ember agyában, elhiszem, hogy iszonyatos, mert saját maga ellensége, akit le kell győznie, de nem tudok mit kezdeni a hasonló problémákkal. Igen, eszembe kéne jutnia, te is voltál ilyen helyzetben, és láttalak lefogyva, megtörten, őrült tekintettel a szemedben, de ez elmúlt. Szerencsére, és nem is akarok visszaemlékezni rá.

- Pont ezért kéne megértened. Mert te láttad, mennyit szenvedtem a tévképzetek miatt.

- Az ég szerelmére, én annak örülök, hogy te megküzdöttél ezekkel a démonokkal. Hiszen te sem tudsz a pszichés betegekkel mit kezdeni.

- Lehet. De egy valamit adhatok nekik. Megbizonyosodást, hogy ha kellek, itt vagyok. Hogy ne forduljak el tőlük teljesen, hogy megértsem őket, és ok nélkül ne ítéljem el őket. Miért? Mert nem láthatok a fejükbe. Nem láthatom, egy-egy cselekedet melyik segélykiáltás eredménye. Ha nem is tehetek semmit, legalább gondolatban ott legyek velük, mert a gondolatnak nagy az ereje. És ha legalább egy ember talpra áll, az nagy ajándék. Ezt te is tudod, tapasztaltad. Nem kell megváltani a világot, csak kedvességet adni azoknak, akiknek szükségük van rá, és ítélkezés helyett megértéssel viseltetni. Az emberi kapcsolatok ebből állnak igazán, nem?

- Hogy őszinte legyek, én már igazán nem tudom.