Meddig még?

Kopogtattak. A fotelomban ültem felhúzott lábakkal. Egy könyv feküdt az ölemben, mikor feleszméltem a kopogásra. A könyvet lassan becsuktam, és a fotel melletti üvegasztalra tettem. "Mesterségem a halál" Robert Merle-től. Érdekes, fogalmam sincs, miről szólt a könyv. Újra kopogtattak, mos már kicsit türelmetlenebbül. Jól van, jól van, megyek már. Feltápászkodtam, hogy ajtót nyissak. Levettem a láncot, elfordítottam a kulcsot, és anélkül, hogy tudnám, ki az, kinyitottam az ajtót.

- Na végre! Azt hittem már, valami baj van, és ezért nem nyitsz ajtót. - robogott be barátnőm aggodalmas arckifejezéssel. Szerettem Cilit. Jó barátnőm volt már a gimi óta. Barátjával boldog házaséletet éltek, immáron második éve. Míg én...

- Örülök, hogy látlak Cili, kérsz egy kávét? - mondtam monoton hangon.

- Igen, kérek szépen. Csak pár percre jöttem, hogy megnézzem, hogy vagy. Nem hívtál egy ideje. Aggódtam.

- Kedves vagy, de nem kell aggódnod. Minden rendben. Jól vagyok. Legalábbis, nem rosszabbul, mint egy hete. Ülj le, mindjárt felrakom a vizet!

- Nem tetszel nekem.

- Kösz.

- Komolyan beszélek. Meddig lesz ez még így? Nem temetheted el magad élve, csak azért mert...

- Mert? Gyerünk, mondd csak ki!

- Azért, mert Ádám.... elment.

- Tudom. Néha, viszont, olyan nehéznek érzem a lelkem, mintha ólom nehezedne rá. Nem bírok aludni, és folyton várom, hogy egyszer csak, újra láthatom.

- Ő sem akarná, hogy tönkre menj. Tovább kell lépned! Mindenki ezt várja tőled.

- Igen, igazad van. Tudod, a napokban láttam egy vígjátékot, és megmosolyogtatott. Akkor, könnyűnek éreztem magam. De, ilyenkor olyan lelkiismeret furdalásom van. Úgy érzem, hűtlen vagyok az emlékéhez, hogy nem gyászolom meg kellőképp.

- Szerintem, ne gondold így. Négy év telt el, természetes egy idő után, hogy az ember tovább lép, azért, hogy túléljen. Adnod kell magadnak egy második esélyt.

- ....

- Először, el kéne menned innen egy kicsit. Ádám ruháit el kéne adnod, mindent, aminek már nem veszed hasznát. A jelenlétük, csak rontják a mindennapjaid.

Hallottam, hogy beszél, és tudtam, hogy annak ellenére, hogy fáj amit mondd, igaza van. A kávé kotyogva folyt le a két csészébe. Ösztönösen mentem, raktam bele a cukrot, a tejet, és vittem az asztalhoz, lehelyezve őket magunk elé.

- Azt várod tőlem, hogy töröljem ki az emlékét is?

- Nem. Szerintem, arra te sosem lennél képes. Soha nem fogod elfelejteni, nem is szabad. Csak azt mondom, egészségesebb, ha olyan környezetben élsz, ahol megszabadulsz a szándékosan kreált emlékektől. Érted? Próbáld meg. Azzal nem árulod el az emlékét, hogy megteszel mindent azért, hogy ne fájjon, és hogy élj.

- ..... Rendben, megteszem. De, nem magamért.

A beszélgetés ezek után szinte elapadt. Megittuk a kávét, majd Cili távozott. Újra letelepedtem a fotelbe és magam elé meredtem. Kis idő elteltével felkeltem, és körbenéztem a lakásban. Végig néztem a szobánkat, a nappalinkat, a fürdőt. A fürdő még mindig birtokolta dezodorját, fogkeféjét, borotváját. A lakás tele volt a könyveivel, közös képeinkkel, a szekrények a ruháit rejtették. Mindenhol őt láttam. A nappaliban a tévé előtt, a fürdőben a zuhany alatt, a szobánkban, miközben a nyakkendőjét köti, vagy mikor a kávéját issza a konyhában. Látom magam előtt mosolyogva, dühösen, szomorúan, aggódva, szerelmesen. Becsuktam a szemem, és mindezt anélkül is láttam, hogy körbenéztem volna a lakásban. Döntöttem, és valami oknál fogva elővettem a fekete szemetes zsákokat, és pakolni kezdtem. Bepakoltam a ruháit, a pipere holmijait. Az iratait, személyes dolgait egy dobozba tettem a szemüvegével együtt, és a hátsó szekrényünk legtetejére helyeztem. Nem tudom, hogyan tovább, merre, csak azt, ezt meg kell tennem. Még ha jelenleg nem is változik meg semmi, én mégis azt éreztem, az első lépést megtettem. Eddig olyan könnyű volt. Csak belesüppedtem az önsajnálatba és a fájdalomba, de valahogy menni kell előre nem? Botorkálva, mint egy gyermek, aki járni tanul. Csak így lehet, hiszen mindig elveszítünk valakit az életben nem? Ez elkerülhetetlen. És, eddig is mindenki tudott alkalmazkodni a veszteségekhez.  Én miért ne tudnék? Miért lennék más?

Egész napom pakolással telt, és, habár összepakoltam az összes holmiját, a fogkeféjét a fürdőszobában hagytam, az enyém mellett, hogy ne árválkodjon egyedül a sötétben. Azt hiszem, ezzel akartam jelezni, hogy az érzelmeket, a jó emlékeket soha nem felejtem, és azokhoz ragaszkodom. Pont úgy, mint ehhez a fogkeféhez.