Csak egy döntés
Az ajtó úgy csukódott be mögöttem, hogy hátra sem néztem. Lehajoltam a bőröndért, majd felegyenesedvén a fejembe nyomtam a kalapom. Így utólag visszagondolva, azt hiszem hallottam az ajtó nyitódását, de akkor nem igazán foglalkoztam vele. A lépcsőhöz értem, mikor...
- Apa? Apa, hova mész?
5 éves lányom hangjára összerezzentem. Valahogy, nem voltam képes megfordulni, hogy egyenesen a szemébe nézzek. Gyáva voltam. Csak mentem tovább, le a lépcsőn.
- Apa, majd este jössz, igaz? Este gyere haza a mesére!
Nem válaszoltam. Mit lehet erre mondani?
Azóta a nap óta, 20 év telt el. 20 teljes év. Most itt állok az ajtó előtt, és mint egy idióta bámulom a csengőt. 20 év. Sosem hittem volna 30 évesen, hogy egyszer még itt fogok állni, ennek az ajtónak a küszöbén. Telve vagyok mindenféle gondolattal, és olyan érzelmekkel, amiket nem igazán van bátorságom boncolgatni. Azt hiszem, inkább elmegyek. Van jogom egyáltalán itt lenni? Épp megfordultam, mikor az ajtó kinyílt, és egy 25 év körüli nő jelent meg a küszöbön, gyerekkel a karján. Ahogy rám nézett, a lélegzete is elakadt, a szeme elkerekedett, és tekintete zavart, kétségbeesést, fájdalmat tükrözött. Kirúzsozott ajka szétnyilt, de hang nem jött ki rajta. Hát ő lenne? Ilyen könnyen felismert volna? Istenem, most mit is kéne mondanom? A szavakat, amiket idefele fogalmaztam meg magamban, benn rekedtek, és úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen kamasz, akit lopáson kapott az anyja. Álltunk egymással szemben, és csak néztük a másikat kukán. Mintha mind a ketten vártunk volna valamire. Talán a másik kezdeményező lépésére. Nem tudom. Egyre kínosabban éreztem magam lányom jelenlétében, így a kabátom ujjával kezdtem szöszmötölni, majd többszöri torokköszörülés után kezdtem a sálam meglazítani. Mennyire fojtogat, meg lehet itt fulladni.
- Nos....Khm.... Én.... Szóval....Csak....Izé....Én.....Te tudod, ....én vagyok.....hát.....és ......szóval, érted.
Azt hiszem, nem fejezhettem ki magam elég világosan, mert lányom még mindig mozdulatlanul meredt rám. Elsődleges döbbenetét felváltotta az arcára kiülő fájdalom, ami könnyeket csalt a szemébe. Lehajtotta a fejét, eltakarva arcát előlem. Ne is lássam, hogy mélységesen meg van bántva. Ne is tudjak róla, mennyire megsebeztem anno. Aztán, válla megemelkedett a beszívott levegőtől. Gerincét kiegyenesítette, fejét felszegte, és határozott, immáron kemény, vádló pillantása szemembe fúródott, és mint egy tőr döfött keresztül.
- Mit keresel itt? - jött a durva, rövid kérdés, amibe belesűrítette egész lényét, sértettségét, fájdalmát és büszkeségét. És ez az én lányom...
- Nos, én... Ő a te gyermeked?
Nem tudtam, mi fog ebből kisülni, de hallatlanul féltem kettőnkről beszélni. Tudtam, nem kerülhetem el, hiszen ezért jöttem. De azért mégis, jó volna a jelennel foglalkozni, nem?
- Igen. - fújta ki a levegőt, és mint egy megadóan, szólalt meg újra. - Most mennünk kell a parkba. Talán még összefutunk. - És egy röpke mosolyt engedett meg magának velem szembe, megmutatva ezzel nagylelkűségét. Hát, igen. Ő a lányom.
Azzal, szép lassan, elhaladtak mellettem. Azt hiszem, most éreztem először megbánást, hogy megfosztottam magam attól, hogy élete része legyek.
Még egyszer visszafordult, rámnézett, és én láttam rajta, nem haragszik. Már nem. Talán még szeret is, de tekintetében ott volt a kegyetlen valóság: nincs már rám szükség, mert iszonyatosan elkéstem.
www.youtube.com/watch?v=V-AgV6ciitk
Eredeti: www.youtube.com/watch?v=nJPDr56_5l0
Guns N Roses feldolgozás: www.youtube.com/watch?v=wEQ2X2TAbgU