Az Ítélet

Csend volt a teremben. Mély, feszült, kegyetlen csend. A bíró lassú, megfontolt léptekkel foglalta el helyét az emelvényen. Rizsporos parókája fénylett fekete talárja mellett. Tekintetét végigjáratta az ott lévőkön, majd teljes közömbösséggel temetkezett bele az ügy kivizsgálásába. Gyilkosság? A feleséget gyanúsítják a tett elkövetésével. A bíró lassan felmérte a vádlottat. Szőke, 30 körüli nő. Kinézetre átlagosnak tűnik. Ő tette volna? Elválik. Reméljük, gyorsan végzünk, ma még van három esetem.

- Akkor, kezdjük is el. Ügyész úr, ugorjuk át a bevezető szónoklatot, és térjünk a tárgyra. Mrs. Hope, önt gyilkosság vádjával letartóztatták 1960. március 24-én este 10 órakor. A vád: férje meggyilkolása a felmelegedett vasaló fejre mért ütésével. A konfliktus veszekedéssel indult, majd dulakodás hangjait vélte felfedezni a szemközti szomszéd. Kérem, ügyész úr, ha van tanúja, idézze be őket, és kezdjük meg a kihallgatást! Tegyünk pontot minél előbb az ügy végére.

- Igen is, bíró úr! Hívatom Mrs. Jenifer Rusht, a földszint 3/b lakóját, aki a dulakodás hallatára hívta ki a rendőrséget a tett színhelyére.

Egy 40 év körüli nő jelent meg az ajtóban, és ült le a bíró balján lévő székre. Ápolt, jó megjelenésű özvegy asszony kinézetét keltette.

- Esküszik, hogy az igazat, és csak is az igazat vallja?

- Esküszöm.

- Mrs. Rush! Milyen családnak tartotta Mr Hope-kat?

- Nagyon nyugodt családnak tűntek, mikor két éve a szomszédságomba költöztek. Mindig köszöntek, mosolyogtak ha találkoztunk, és sűrűn voltak a segítségemre, ha a házban valami technikai problémám akadt. A két év alatt, bármikor számíthattam rájuk. Igen megbízhatónak tartottam őket.

- Sűrűn lehetett hallani feszültségre utaló zajokat tőlük?

- Friss házasok lévén, a vidámság jellemezte őket. Egy rossz szót nem hallottam felőlük, egészen addig a bizonyos estéig.

- Mi történt azon az estén? Kérem, mondja el részletesen!

- Pontban nyolckor ültem le a fotelomba megnézni a kedvenc műsorom, mikor egy puffanásra figyeltem fel. Nagyon megijedtem, mert nyugodt életem nem bírja a stresszt, és ezek a zajok szerencsésen elkerültek megboldogult férjem halála óta. Először arra gondoltam, nem foglalkozom vele, biztos valami leesett, de aztán újra hallottam, közelebbről. Mintha valaki a lépcsőn esett volna el. Gondoltam, a kukucskálón megnézem, ki jár odakint, és kíváncsiságomnak eleget téve megkeresem a zaj forrását. Mikor kinéztem, Mr Hope botorkált fel a lépcsőn. Részegnek tűnt, pedig tudtommal azelőtt nem ivott.

- Miből gondolta, hogy most ivott, ha nem volt rá jellemző?

- Először azt hittem, csak rosszul érzi magát, ezért imbolyog, de amikor kotorászott a táskájában - gondolom a kulcsát kereste -, és nem találta, idegesen el kezdett dörömbölni, és azt üvöltötte: Engedj be, hallod!

- Azután mi történt?

- Mrs Hope jelent meg az ajtóban, meglepetten, és mikor Mr Hope előrebukott, egyensúlyát elveszítve, rögtön a támasza lett, és besegítette a lakásba. Aztán síri csend lett. Én visszatértem a műsoromhoz, és pontban kilenckor, kikapcsoltam a tévét. Megcsináltam az ágyam, megittam még az esti gyógyteámat, fogat mostam, majd készülődtem a lefekvéshez.

- Ez mikor történt?

- Fél 10 fele. Mindig akörül fekszem le.

- És utána?

- Lefekvés után nem sokkal hallottam a csapkodást és az ordibálást. Nem hallottam mindent tisztán, mert két ajtó, és egy folyosó választott el bennünket, de hallottam a veszekedést, és utána bútorok erőszakos tologatását.

- Maga szerint Mr Hopektól jött a zaj?

- Igen.

- Miből gondolta?

- A zaj, mellőlem jött. És, volt egy női megérzésem, ami miatt éberen figyeltem fel a legapróbb neszre is. Ezek után, az ajtóhoz mentem közel, hogy jobban halljam a veszekedést, dulakodást, hátha csak az én fülem, és koromból fakadó képzeletem csap be. Az ajtóm mögül hallgatózva visítást, üvöltést, erős, dulakodásra utaló hangokat hallottam, és a gyermek sírását. Ekkor, éreztem, baj van, és úgy 9:45-kor telefonáltam a rendőrségnek, akik 10-re ki is értek. Ekkor törték be az ajtót, és találták ott a férjet holtan.

- Értem. Még egy utolsó kérdésem lenne. Maga szerint tényleg Mrs. Hope követte el a gyilkosságot?

- Hm. Nehéz kérdés, hiszen az előzetes ismereteim azt sugallják, az a nő rajongásig szerette a férjét, nem lenne rá képes, de mikor egy ajtó becsukódik, sosem lehet tudni, mi zajlik odaát valójában, és a tények is alátámasztják a gyanút.

- Mrs. Rush, köszönöm szepen, elmehet!

- Hívatom Mrs. Hopeot!

Mrs Hope elgyötört arccal lépett az emelvényre, így a bíró most részletesebben szemügyre vehette az asszonyt. Figyelme főleg a nő elgyötört, kiégett, beletörődött tekintetén állapodott meg.

- Mrs Hope, esküszik, hogy az igazat, és csak is az igazat fogja vallani?

- Esküszöm.

- Mrs Hope! Igaz az, hogy ön és férje 1958. áprilisában költöztek a Main streeten lévő bérházba?

- Igen, igaz.

- Igaz az, hogy egy évre rá, megszületett fiúk, Michael?

- Igen, igaz.

- Kérem, mesélje el, mi történt március 24-én, este 8 óra és 10 óra között.

- Nyolc órakor vártam a férjem a vacsorával, mint mindig. Mikor megérkezett, meglepődve tapasztaltam ittas állapotát. Ezelőtt, sosem ivott. Mikor betámolygott, leült az asztalhoz, és szó nélkül evett. Nem kérdeztem semmit. Evés után Michaelt mentem megnézni, mert ő már 7-kor elaludt. Mikor kimentem a konyhába, férjem maga elé bámult, és halkan közölte, kirúgták. Nem tudtam, mit szóljak. Mivel én nem dolgoztam, és mindig éppen hogy kijöttünk egy hónapban, tudtam, mit jelent a munkanélkülisége ránk nézve. Csendben elmosogattam, és próbáltam ágyba dugni, mert láttam, nagyon elgyötört. Soha nem alkalmazott erőszakot velem szemben, de akkor idegesen lárazta magáról a kezem, és egyedül ment a fürdőszobába. Hallottam, hogy fürdik, hogy fogat mos, és hogy átmegy a szobánkba. Míg ő elvolt, én beélesítettem a vasalót, még ki akartam vasalni este egy-két tiszta ruhát. Ekkor Michael sírását hallottam, és ahogy mentem a szobába, látom, hogy a férjem rászorítja a párnát. Megijedtem, neki estem, és üvöltve kérdeztem: Mit csinálsz! Ő pedig, mint aki eszét vesztette hajtogatta, hogy ez így helyes, mert így el tud majd minket látni. Nem hagytam ennyiben, és próbáltam lerázni a gyerekről, mind hiába, mert könnyedén félre lökött. Tudtam, ha nem állítom le, megöli a gyereket. Ekkor fogtam meg a kezem közé került vasalót, és próbáltam leállítani. Ekkor történt a baleset.

- Tehát, bevallja, hogy maga tette?

- Igen.

- Értem. Bíró úr kérem, nincs több kérdésem.

A bíró szemügyre vette a nő arcán átfutó érzelmeket, ami egyszerre volt megbánás, elgyötörtség, fájdalom, veszteség, kín. Ezek látványa megindította a bírót, és teljes figyelemmel fordult felé. Baleset volt? Egyszerű féltésből eredő védekezés?

- Mondja Mrs Hope! Szerette ön a férjét? - kérdezte nem sokára.

Az asszony tágra nyílt, barna szemét a bíróra emelte, és teljes határozottsággal adta meg a választ:

- Teljes szívemből uram.

- Akkor, miért folyamodott ilyen drasztikus módszerhez, ahelyett, hogy segítségért kiáltott volna?

- Hogy miért? Azért, mert a férjemért, meg tudnék halni, de a gyerekem életben maradásáért, képes vagyok ölni is. Bocsásson meg, de adódott egy helyzet, és én gondolkodás nélkül a cselekvést választottam. Nem várom, hogy megértsék.

A bíró hümmögött egyet, és rájött, az élet produkál olyan helyzetet, amivel az ember idő előtt a pokolba kerülhet, pusztán a döntései, és a megvalósult cselekedetei által.