Hova mész, ha szomorú vagy?

Hova mész?

- Mondd, mit látsz, mikor becsukod a szemed? Milyen világba menekülsz, hogy boldog lehess? Mondd el!

- Látok egy vadvirágos rétet, ahol a fű olyan puha, hogy henteregni lehet rajta. Hallom a patak lágy csobogását, és ha lenézek, látom, ott folydogál mellettem. Iszom hideg vizéből, ami édes. Komolyan mondom, édes. Mellette elterülve hagyom, hogy ujjaim között follyon. Kis köröket rajzolok a patakba, és figyelem, hogyan gyűrődnek fel a hullámok ujjperceimre, szabad folyást követelve. Lágy szellőt érzek, ami belekap a hajamba, meglobogtatva azt. Balra egy erdőt látok, csodaszép zöldet. Tudod mit érzek?

- Mit érzel?

- Békét, nyugalmat, szabadságot. Érzem az illatokat. A friss patak, a fák törzsének és a tavasz illatát. Hallom a madarak dalát, békák kuruttyolását. Látom a pillangó röppenését, mely közeledik. Látok fehéret, kéket, pirosat, bordót. Megyek, míg egy pokróchoz nem érek. Leheveredem, és csodálom a távoli havas hegyeket, majd felnézek az égre. A felhők rohanva közlekednek. Látom benne a piramist, a szfinxet, és egy arcképet. Távolból egy kutya ugat. Fut felém, és mikor megérkezik beleborul ölelésembe. Van még itt valaki. Nem látom, de érzem. Megfogja a kezem, átölel, és a szívem mélyét melegíti. Jó érzés. Nem bánt. Biztos, hogy ott van, érzem. Milyen furcsa.

- Igen? ... Érdekes. Akkor valószínű ott is van.

- Látok ám még valamit. Tudod mit?

- Nem. Mit?

- Téged.

- Ez kedves.

- Igen. Téged, és mindenkit akit szeretek.

- Most miért nyitod ki a szemed?

- Miért? Mert ahhoz, hogy ezeket lássam, nem kell becsuknom a szemem, csak útra kell kelnem. Egy ilyen elképzelt világ után, nem elégszem meg a belső képekkel. A valóságot akarom.

- Tudod mit?

- Mit?

- Ezek után, meg is kapod.