Félelem

Hosszú gondolkodás eredményeként megszületett a következő iromány.

Félelem

- Elmondod most már, mi a baj? Hetek óta nem beszéltünk, nem jelentkeztél, csak az üzenetrögzítőddel tudtam csevegni, mert teljesen kivontad magad a forgalomból. És most, hogy itt ülök a nappalidban, egy bögre kávéval, mert méltóztattál "fogadni", kíváncsi lennék, mi a baj. Elmondod?

- Nos, igen. Nem fogok bocsánatot kérni, csak azért, mert nem akartam hogy lásd a szenvedésem. Nem mindenki rohan segítségért egyből, baj esetén. ....Az igazat megvallva, egy hónapja van valakim.

- He?

- Igen. A csillagokat is lehozza nekem az égről, gondoskodik rólam, és evés után elmosogat.

- Nem értem. Akkor mi a bajod?

- Az, hogy olyan hihetetlen. Tudod, 14 éves voltam, mikor anyukám meghalt. Rá 5 évre, apukám is úgy döntött, követi, hatalmas adósságot hagyva maga után, amit nekem kellett törlesztenem. A családi házat fillérekért voltam kénytelen eladni, aminek árából éppen futotta egy albérletre. Egyetemre csak úgy tudtam járni, hogy mellette dolgoztam. Piszkosul fáradt voltam abban az időszakban. A napjaim abból álltak, hogy reggel meló, este suli, majd mikor hazaértem, főztem, házit csináltam, és dőltem az ágyba. Esténként nem volt időm magammal törődni, és azzal, milyen nehéz nekem. Egyszerűen nem állhattam meg. Mennem kellett, és csinálnom. Mindig csak előre. A diplomám megszerzése után vettem egy üveg pezsgőt. Gondoltam ünnepelek, de nem volt kivel. Aznap néztem először körbe, és vettem szemügyre, mi is vesz körül engem 22-23 évesen. Mekkora magány, és egyedüllét. Valahogy, máshogy képzeltem el azt az időszakot. Azt hittem, ... nem is tudom mit hittem. Talán csak azt, más lesz. Jobb. Mikor meglett a munkám, senki nem állt mögöttem, és veregette meg a vállam a jó teljesítményért. Én mégis csak csináltam a dolgom. Erre, most, mint egy derült égből jövő villámcsapás, jött valaki, aki felfigyelt hétköznapiságom ellenére egész lényemre, aki kedves velem, segítőkész, és a legnagyobb baja velem az, miért nem támaszkodom jobban rá. Olyan dolgokat szeret bennem, amikről nem is tudtam, hogy a birtokomban vannak. ... És... Én...

- De hiszen ezek nagyon jó dolgok. Ez azt jelenti, hogy az élet visszaadja neked amit te adtál. Megtérül a szenvedésed.

- Igen, de valami megváltoztott bennem.... Hüpp....Látod,....Hüpp,....Ez....a....bajom....Hüpp. Hogy éjjel-nappal bőgök. Mint egy nagyra nőtt csecsemő. Mikor váratlanul beállít, virággal a kezében, egyszerűen csak úgy, spontán, a meghatódottságtól potyogni kezdenek a könnyek. Vagy, mikor az asztalnál, tévé nézés közben eszünk, és ő egyszer csak gondol egyet, leteszi a kanalat, és megcsókolja a kézfejem... Ez... olyan...

- Jóó?

- Igen.

- Édesem, neked semmi bajod nincs, az ég egy adta világon.

- De. Más lettem. Hiszen, régen bármi történt is, a hidegvérem minden esetben megőriztem. Az élet kierőszakolta magának az érzéketlenségemet. És most...

- És ez olyan nagy baj? Semmi egyéb nem történt, mint hogy elkezdtél élni, és érezni. A reakciód teljesen normális. Nem kellene ebből ügyet csinálnod.

- Lehet, de én rettegek.

- Mitől?

- Hogy mitől! Képzeld el, mit szól Szabolcs, mikor tesz felém egy kedves gesztust, én pedig bőgésben török ki. Ezt idővel nem fogja tudni tolerálni, mert a pasik nem szeretik a sírós nőket. De, annyi minden van bennem. Mintha tele lennék. Félek, hogy ezekkel elijesztem. Mégis, egyszerűen nem tudok leállni, mert mikor megadja nekem azt, amiről eddig csak álmodni mertem, az öröm olyan erősen tör rám, hogy nem bírom ki, sírnom kell. Mint egy rossz szappanopera. Hogy mikor a szemébe nézek, alig hiszem el, hogy ezt a gyengédséget én kapom. Hogy tényleg kedvesek velem, és odafigyelnek rám. Boldog vagyok. Fájdalmasan boldog, és ezt a helyzetet valahogy nem tudom kezelni. Nem a jó dolgokhoz vagyok hozzá szokva. ..Szipp.

- Az emberek változnak, és ez jó. Veled is ez történik. Változol. Ez visz előre. A változás. Ha nem így lenne, csak egy helyben toporognál érzéketlenül, és mindent folyton csak elcsesznél. Szerintem adj magadnak időt. Le fog ez csengeni, meglátod.

- Gondolod? De, az érzelmek soha nem leptek még így el. Nem akarok olyan lenni, amilyen nem vagyok. Nem akarok gyenge lenni, csak mert esetleg munkálkodnak a hormonok, vagy mert az égen más a csillagok állása.

- Szerintem most már megengedheted magadnak, hogy gyenge legyél. Igen. Sírj, bömbölj, toporzékolj, üvölts! És tudod mit? Ha kijött minden, és kiürültél, akkor a mostaninál is boldogabb leszel. Akkor már nem fogsz félni, mert egy emberhez méltó életet fogsz élni. De, most semmi más dolgod nincs, mint hogy sírj! Igen! Sírj! Megérdemled a könnyeket.