A Kérés IV.

4. befejező rész

Vagy egy hónapja költöztünk össze Emesével, rá egy évre, hogy újra együtt ettük a tiramisut a padon. Emese kedves volt, szép, és nagyon megszerettük egymást. Furcsa, milyen könnyen meg tud feledkezni az ember a rosszról, a világ működéséről, ha szeretik, és viszont szeret. Olyan természetes volt minden, olyan könnyen ment, mint a lágy folyó, ami utat tör magának. Nem kattogtam azon, vajon jó-e amit csinálok, és vajon helyesen viselkedem-e. Emese mellett jónak éreztem magam, és erősnek. Nem tökéletesnek, csak olyan valakinek, aki mindenre képes, pusztán azzal, hogy elfogadják, és szeretik.

Egy szóval, minden remek volt.

És, pont ezért nem értem, miért történt, ami történt. Emese éppen munkában volt, mikor csöngettek. A fürdőből kiérve, még mindíg vizes fejem töröltem egy törülközövel. Így mentem ajtót nyitni. Igazából megszólalni sem tudtam, csak meredtem az idegen jövevényre. Volt barátnőm tisztelt meg a látogatásával. Elmondani nem tudom, hányféle gondolat cikázott át agyamon, mennyi kérdés, de csak egynél ragadtam le: Miért pont most?

Hát nem érdekes az élet? Mikor az ember elfelejt valakit, az mindig akkor jelenik meg. Sem előbb, sem később. Pont, mikor a legkevésbé számítanál rá. A karmám brutálisan közbeszól a boldogságomba. Nem arról van szó, hogy fájt, hiányzott, hogy még szerettem, csak nem akartam a múltat megbolygatni.

Nem voltam elég udvarias, így nem hívtam be. Minek? Ő tördelte a kezét, zavarban volt. Már értem.

- Én, izé, csak azért jöttem, mert meg szerettem volna kérdezni, hogy vagy?

- Jól.

- Értem. Nos, én is, és..

- Aha.

- .. azért is jöttem, hogy bocsánatot kérjek a viselkedésemért. Tudod, anno azt hittem, arra van szükségem, és nem igazán törődtem semmivel. Meg tudsz nekem bocsátani az önzőségemért?

- Igen.

- Tényleg? Ó, én...köszönöm. Tudod, nagyon megbántam, mindent, remélem, ha esetleg újra kezdjük, lesz időm, hogy bebizonyítsam, mennyire fontos vagy nekem.

- Nem.

Még láttam, hogy elkerekedik a szája, egy meglepett "ó"-t formál, majd leesik neki.

- Nézd, én nem haragszom rád, de ami elmúlt, elmúlt. Ha két évvel előbb jössz, azt mondanám, örülök, hogy itt vagy. De így... Én boldog vagyok most már, és ezt a boldogságot semmi pénzért nem adnám fel senki kedvéért. Remélem te is megtalálod a boldogságod. Ég veled!

Azzal, rázártam az ajtót. Nem volt mit mondanom többet. Az ajtó mögül csak nem hagyott a dolog nyugodni. Miért? Miért most? Mi a büdös fenéért jött egyáltalán vissza? Meg voltam róla győződve, ha le kellett volna élnem az életem enélkül a találkozás nélkül, semmi hiányt nem éreznék, még az emlékek is halványultak. De, ez... Mi a franc volt ez?

És ekkor, beugrott. Igen. Nekem volt egy kérésem. Hogy is hangzott? "Bárcsak szeretne! Bárcsak visszajönne!"

Csak kis idő elteltével vettem észre, hogy kacagok. Eszeveszetten kacagok. Az élet humorérzékén, iróniáján. Akkor, ott, rájöttem valamire: Tényleg minden kérés meghallgattatik, és valamilyen formában teljesül. Csak az a különbség, az ember éppen akkor hol tart. Én megkaptam, de még annál is többet, mert olyan dolog birtokosa lettem, ami kérés nélkül is az enyém lett. Jó érzés volt ugyanakkor, az a tudat, érdemes kérni, mert elraktározzák, és ha úgy vélik, az boldoggá tesz, akkor megkapod, ha nem, még jobbat is adnak, ami után a kívánságod már nem is fontos. És minden teljesül. Ez ám a jó üzlet. Csak kérni kell.