A mese hatalma
"Amíg az emberek képzeletükben még el tudnak látogatni a mesék világába, telve vannak lelki nemességgel, együttérzéssel és költészettel. A mindennapi élet birodalmában, sajnos, inkább óvatosság, bizalmatlanság és gyanakvás jellemzi őket." - Milan Kundera
Ki ne szeretné még mindig a meséket, akár nézni, akár hallgatni. Lelkünk gyógyírjai, ugyanis a mesék teljesen hétköznapi emberek jellembeli problémáit dolgozza fel. Mindenki gyerekként kezdi. Fűben guggolva, giliszták után kutatva, képes könyveket olvasva. Akkor még hittünk a jóban, az igazban, képzeletünk határtalan mezsgyéjén utaztunk, és mindig legyőztük a nagy hét fejű sárkányt, a boszorkányt, a szellemeket és szörnyeket. Akkor, még úgy gondoltuk, az ágy alatt mumus lakik, és olyan dolgokat láttunk a sötétben amik, képzeletünk szülöttjeként igenis, ott voltak. Vajon a képzelet kortól függ? Ha nem, miért nem tudunk ezzel a hatalmunkkal élni? Remélem, egy nap, mindenki megadja azt a lelkének és a tudatának, amire szüksége van.
Éjszaka
Ajtó nyitódására ébredtem, majd kis lábak csattogását hallottam a padlón. A paplan lassan megemelkedett, és egy apró test simult a hátamhoz.
- Alszol? -kérdezte.
- Nem. Már nem. Rosszat álmodtál?
- Igen, de apáékat nem akartam felébreszteni.
- Hm. Meséljek neked valamit, hogy megnyugodj?
- Igen! Igen!
- Jó, de akkor csukd be a szemed, és nagyon jól figyelj! A mese csendben születik meg.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy rózsás arcú, csillogó szemű kislány, aki ha nevetett, a rózsák az arcán, mind kinyíltak. A kislány imádta a fákat, a tavakat, az állatokat.
- És a cukrot?
- Jó, igen. És a cukrot. Tehát, egyik éjjel, arra ébredt, pehely könnyű lett a teste, már szinte lebegett. Kirepült az ablakon, fel a csillagokhoz. A csillagoknál megállt, megsimogatta őket, köszönt nekik, kacagott velük. Egyszer csak, elért a Holdig. A hold peremén megállt és táncra perdült. A Hold megmosolyogta a kislány táncát, és énekelni kezdett. Az üstökösök zongoráztak, hegedültek, trombitáltak. Mikor mind abbahagyták a mulatságot, a kislány elköszönt, és leszállt a földre.
- Ott volt egy tulipán, egy törpe és egy kaktusz. A törpe sapkájában van a tulipán és a kaktusz is. Ha a törpe szomorú, a kaktusz megnő a fején, és beszél. Ha viszont boldog, a tulipán nő meg, és szirmait kitárva csillámport szór a földre, aminek helyére sok-sok gumicukor terem.
- Hé, most te mesélsz, vagy én?
- Jó-jó, de olyat mesélj, amit az a kislány akar.
- Rendben. Nos, a földből előbukkanó gumicukrokat a kislány mind összeszedte, és belerakta egy láthatatlan kosárba, amit mindig magánál hordott.
- Nem ette meg?
- Nem. Gondolt az otthon alvó szüleire és nővérére is.
- Oh, igaz. Ez jó ötlet.
- Örülök, hogy tetszik. Ezek után elindult haza, de nem tudott az ajtón bemenni. Kopogott, rángatta a kilincset. Semmi. Egyszer csak,...
- Ne, nem akarok ilyet! A kislány bement, lefeküdt, és egy kevés gumicukrot kezdett enni, majd elaludt. Ebben a mesében ne legyen szörny, gonosz. Csak gumicukor, jó?
- Jaj, te! Jó, de akkor vége lesz a mesének.
- Nem, mert én most elalszom, és ott folytatom tovább, ahol abbahagytad. Gumicukor evés közben. Álmomban folytatódik a mese.
- Hát, jó, csak el ne rontsd a gyomrod!
- Nem fogom. Figyelj!
- Hm?
- Te miről fogsz álmodni?
- Arról, hogy még mindig gyerek vagyok, és nekem is mesélnek.