Egyedül
Köszönöm a türelmet!
Azoknak, akik szívükből tudnak hinni, szeretni és remélni.
Egyedül
Alig vártam, hogy megérkezzen. Volt a szobájában egy babzsák, amire letelepedtem. Azon vártam a hazatértét. Lehet, vele kellett volna mennem. Hallottam az ajtó zárjának kattanását, ahogy a kulcs elfordul benne. Felkeltem, és lementem a lépcsőn. Belépett, és bezárta maga mögött az ajtót. Rám nézett, majd fáradt szemét egy lassú sóhaj kíséretében leeresztette. Kabátját csendben gombolta. Hideg volt ma, átfagyhatott szegény. Papucsát felvéve csoszogott be a fürdőszobába kezetmosni. Én az ajtóból figyeltem. A csapot lassan elzárta, és tekintetét a tükörképére szegezte, mint aki keres valamit, mint aki éppen most fedezi fel saját magát, és a kép elborzasztja. Nem ismeri fel a tükörben lévő arcot. Megfordult. Tudtam hova megy. A konyhában felrakta a vizet forrni, és ösztönből két bögrét helyezett az asztalra. Kitöltötte a teákat, majd csendben leült. Én vele szemben foglaltam helyet. Meg akartam kérdezni, milyen napja volt, de már jó ideje a csend jellemez bennünket. Vele kellett volna mennem. Igen, vele, ha hagyta volna. Mikor megitta a teáját felkelt, és elment zuhanyozni. Nem mozdultam a helyemről, csak vártam. Majd biztos elmondja, ha akarja. Hallottam a zuhanyrózsából folyó víz zubogását. Elképzeltem, ahogy lassan, megfontoltan tisztítja le a testét, hogy a mai nap mocskától megszabadulhasson, majd elzárja a vizet, és beburkolózik a törülközőjébe. Látni szeretném, de félek őt látni, így csak az érzéseimre hagyatkozom. Valószínű nem törölközik, csak áll ott, és az apró cseppek rohanva folynak végig a teste minden porcikáján. Mikor kijön, én már a szobájában várom. Még érzékelem, hogy a teám kiönti a mosogatóba. Le kéne erről szoknia. Fölöslegesen pazarol. Hallom hogy jön. Végre. Mikor belép a szobába, megáll, és arra felé néz, ahol ülök. Meg akarom ölelni, de türtőztetem magam. Még nem kért meg rá. Elcsigázva leül mellém az ágyra. Nem szól semmit, csak ott ül. Mered maga elé. Nem tudom eldönteni, vajon kattog valamin, vagy egyszerűen csak létezik. Fáj a fájdalma. Felállok, és letérdelek elé. Nem látom azt a gyönyörű szemét. Azokat, amikbe úgy beleszerettem. Csak az ölében öszzekulcsolt kezeit bámulja, és éppen abban a pillanatban tekint ki az ablakon, mikor egyetlen könnycsepp gördül le az arcán. Vágyódva néz a semmibe, és már szinte hallom, ahogy a nevemet ordítja. Rettentően félek. Félek, mert őt féltem. Ez nem lehet. Ő nem lehet szomorú. Lepereg a második könny, és én nem bírok magammal. Felemelem a kezem, és az ő kezére helyezem, ami kicsit megremeg. Végre elszakítja a tekintetét az ablak nyújtotta látóhatártól, és egyenesen rám néz. Igen, éreztetni akarom, hogy itt vagyok, hogy nem hagyom magára, hogy támaszkodhat rám. De, ebből nem jut el hozzá semmi. Csak néz, és én látom azt az ürességet, és fájdalmat, amit az élet adott neki. Egymás szemébe nézve, mind a ketten várunk valamire. Most kellene mondanom valamit? De mit? Istenem, bár ne most hagynának el a szavak! Bár olyat tudnék mondani, amire szüksége van!
- Itt vagyok! - hallom a hangom, és olyat látok rajta, amit már régóta nem: szája megrándul, és lusta mosoly jelenik meg rajta. Rám mosolyog! Az éppen összegyűlt könnycseppek még szabad útjukra mentek, amit kézfejével letöröl. Vesz egy mély lélegzetet, feláll, majd befekszik az ágyba. Vajon van még jogom ahhoz, hogy mellé feküdjek? Túl önző voltam ahhoz, hogy ezt a kérdést boncolgassam, csak fogtam magam, szorosan a hátához simultam, és ahogy szoktuk, öleltük egymást. Ő összegömbölyödött, ezáltal még szorosabban tudtam ölelni. Az éjszaka közepén még egyszer-egyszer felzokogott álmában, ám én végig vigyáztam rá, figyeltem minden egyes lélegzését. Csitítottam mint egy gyermeket. Simogattam az arcát, csókot leheltem a homlokára, és kívántam, hogy szépet álmodjon. Lehetőleg ne rólam...
A reggel nagyon hamar eljött. Csendben néztem, ahogy alsóneműben ruhát választ magának, és végignéztem, ahogy a ruha végigsimítja selymes bőrét, ahogy felveszi. Leült a tükör elé, és hosszan nézte magát benne. Én odamentem hozzá, és a vállára téve kezem, a fülébe súgtam: Gyönyörű vagy!
Ismét egy halvány mosoly volt a válasz, majd sminkelni kezdte magát. Mikor elkészült és megvizsgálta a végeredményt, én tudtam mire gondol. Ismét sikerült elfednie önmagát a világ elől. Elbújt a smink mögé. Nagyot sóhajtott, majd lement, hogy megigya a reggeli kávéját. Megint el fog késni. Vajon ma magával visz? Felkelt, és az előszobában kezdte felhúzni a csizmáját. Vigyél kesztyűt, ma is hideg lesz! És egy gondolattól vezérelve, zsebrevágta szürke kesztyűjét. Kabátját felhúzta, nyitotta az ajtót. Magaddal viszel? Veled lehetek ma? Reménykedtem. Azzal megtorpant, keze megállt a kilincsen, és visszafordult. Visszajött, megállt az előszobaasztalka előtt, kihúzta a felső fiókot, és felemelt egy képet. Ne! Ne tedd! Kérlek! Megérintette a képen szereplő alakokat, majd újra visszatette a fiókba, és becsukta. Megint itt hagy. Érzem. Bezár engem ebbe a lakásba, ne is tudjanak rólam az emberek. Ne is lássák, mit rejt a szíve. Azt csak én láthatom, csak én tudhatom. Láttam a hátát, és a csukódó ajtót. Legyen szép napod!
Fájt. Odamentem én is a fiókhoz, kivettem a képet, és csak bámultam egykori önmagunkat. Immáron két éve... De, nem adhatom fel. Addig úgy is itt leszek, amíg csak tehetem. Itt várok rá, megfogom a kezét, vigyázom az álmát. Itt leszek vele, hogy segítsem.
Mert nehéz neki. Mert mindenkoron védelmezni fogom, egész életében, mert vannak érzelmek, amik sosem változnak. Nem megyek el soha, hogy mindig éreztethessem vele: nincs egyedül. Hát nem ez a halottak dolga?