A Kérés III.
3.rész
Nem tudom, miért történt, egyszer csak felbukkant. Igen, az a lány, akivel három éve összefutottam. Hogyan, és mikor?
Éppen a 31-et töltöttem be. Igen, születésnapom volt, én mégis egyedül ünnepeltem, barátok nélkül. Nem volt kedvem ünnepelni. Gondoltam, hazaérek a melóból, bekapok egy kevés lasagnát, és a Doktor Haus közben jól elsörözgetek. Mégsem így történt. Nem volt kedvem otthon ücsörögni, így bementem a városba. Debrecent mindig is hatalmasnak tartottam, de ma valahogy még nagyobbnak tűnt. Vagy csak a saját lelkemet éreztem nevetségesen kicsinek? Hogy egy év alatt fejlődtem bármennyit is? Nem tudom. Én nem érzek magamon semmilyen változást. Élek, és ez a lényeg. Annyira lefoglalt saját magam, hogy másokra nem igazán volt időm odafigyelni, de így utólag visszagondolva, mindenkinek meg lehetett a maga baja. Én mégis azt éreztem, az én problémámnál nincs nagyobb. Mi volt a bajom? Csak egy kis depresszió, ami abból fakadt, hogy hirtelen nem tudtam, merre is megyek, ki vagyok, és hogy rendelkezem-e bármiféle szabad akarattal, vagy van, aki önkényesen cselekszik helyettem? Zavart éreztem, és kész. Ilyen állapotban jártam a várost, mikor újra a lányba botlottam. Arca pirosbozsgás volt, és a ráncok kisimultak rajta. Látszott, hogy a múltbéli problémája megoldódott. Vagy csak egyszerűen megtanult vele együtt élni? Igazából, nagyon nem mindegy.
Láttam, felismert, de csak ment tovább, köszönés nélkül. Kedves. Csak azt tudnám, mit keres Debrecenben, mikor mi Sopronban futottunk össze? Mindegy. Leültem egy padra, és néztem Debrecen fényeit. Szeretek itt élni. Olyan nyugis. Nem telt el sok idő, valaki helyet foglalt ugyanazon a padon, és közvetlenül mellettem egy tiramisu süteményt csúsztatott felém az ülésen. Felnéztem, és egy mosolygós szempárba néztem, amiből sugárzott a kedvesség.
- Tudod, pár évvel ezelőtt, egy kedves fiatalember ült le mellém egy padra, és ugyanezzel a süteménnyel kínált. Azt mesélte, mikor rossz volt a kedve, anyukája mindig ilyen süteményt vett neki.
Azzal, incselkedve rámkacsintott, és a saját adagját jókedvűen majszolni kezdte. Megszólalni sem tudtam, csak csendben ettem a részemet. Miután megettük, a lány megint felém fordult.
- Remélem ez alkalommal én tudtam neked segíteni, és a tiramisu tényleg használt.
Én hálásan néztem rá, és melegséget éreztem. Akkor, ott, a helyére billent valami. Igen is érdemes, kedvesnek lenni, és odafigyelni a másik emberre, mert sosem tudhatod, mikor hálálja meg a sors azt a figyelmességet, amit te adtál. Lehet mástól, de lehet, hogy ugyanattól az embertől kapod vissza. A számat nem hagyta el kérés vagy egy éve, de nem is kellett. Kérés nélkül is azt kaptam az élettől, ami éppen a segítségemül szolgált. Akkor, ott, úgy gondoltam, a sorsom jobban tudja, mire van szükségem, mint én magam, és kérés nélkül is teljesíti azt, ami segít tovább mennem, ami reményt ad.