Az igazi III

3. rész

Immáron három napja hogy írok a nagymamám házában talált könyvbe. És ez alatt a három nap alatt egyre többször kapok válaszokat a kérdéseimre is. Nem tudom, hogy igazából annak örülök-e jobban, hogy megválaszolják nekem, vagy annak, hogy valaki válaszol nekem, valaki törődik velem, valakit érdekelnek a kétségeim, magányom, gondolatom. Igazából az életről magáról nem sokat tudtam meg újat, mégis örömöt érzek. Megelégedettséget. Miután többször is meggyőződtem arról, nem flashelem az egész dolgot, lelkesedésem még jobban nőtt. Azt hiszem egyre inkább kezdenek feledésbe merülni a miértek. Sokkal jobban foglalkoztat egy jó szó, egy bátorítás, egy kedves közhely, amit az ember betéve tud, mégis más, mikor hallja.

A lapok bal oldala egyre jobban fogy, ahogy kitöltöm őket kapkodó formájú betűimmel. A jó az egészben, hogy ezzel egyenesen arányosan nő a jobb oldala. Lassan letelik a szabim, így azt hiszem a legjobbat hozom ki még ebből a pár napból. Mintha attól félnék, minden a régi lesz jövő héttől, és ez csak egy szép rövid kitérő életem zűrös hétköznapjaiban. Talán az is.

" A munkám úgy érzem felemészt, lefoglal, és néha nem tudom eldönteni, én élek- e a munkámnak, vagy ő él nekem, táplálva engem, célt adva nekem."

" A munka öröme növeli az önbizalmat, teljessé tesz, a fizikai munka pedig feledésre bír. Talán mondhatnád azt: Szeretem a munkám!"

Szóval így nyomjuk kedves kis könyvemmel. Mondanom sem kell, a tükör előtt állva kántáltam a "Szeretem a munkám" szöveget. Persze rögtön beugrott a keserűség, a főnökömtől kapott parancsok, a kollégák általi megaláztatás. Mégis, a tízedik mondat után, azt vettem észre, teli pofával vigyorgok saját tükörképemre. Mintha az agyam azt gondolná: " Normális vagy! Ha jó dolgot mondasz, miért nem érzed azt? Na, mosolyogj csak!" És, igazából, én tényleg szeretem a munkám.

Így ment ez. Napjaim mostmár inkább az írással teltek. Kizártam a külvilágot, és rendszereztem a gondolataim, kétségeim ebben a hagyatékban. És mindig valami pozitív dolgot kapok a válaszban.

" Néha úgy érzem, egyedül vagyok a világban, mint egy lebegő porszem, amit ide-oda fújnak, lesepernek, kidobnak. Olyan érzés, mintha soha nem lett volna életem, és nem is tarthatnék rá igényt." - azt hiszem ezzel most megfogtam...

" Még szerencse, hogy rajtad kívül élnek még a földön, akik garázdálkodnak az életükkel. Te miért állsz be a sorba? Van jogod élni! Akár boldog is lehetnél! De, persze ha így dontottél, akkor nem."

Olyan kis semmiségeket mond. De tényleg. Én mégis erősödöm tőlük. Talán mert mástól hallom, vagy olvasom.

" A mai napig fáj, hogy 6 éves koromban nem kaphattam meg a rózsaszín biciklit a szülinapomra. Miért nem kaphattam meg a rózsaszín biciklit a szüleimtől? Ennyire nem voltam fontos nekik?"

" De megkaphattad három évvel később karácsonyra." - igaz. Mennyi sérelem, mennyi fájdalom gyülemlett fel a lelkemben. Talán egy élet is kevés lenne ezt leírni, feldolgozni. Lehet, hogy nem is ez a feladatom? Csak tovább kell lépni?

És feltettem a nagy betűs kérdést? "Számít ennyi idő után az, ami történt?" A kérdést rögvest leírtam, és vártam a választ. "Az attól függ. Felhasználod az eddig tapasztaltakat, tanulsz belőlük és kihozod belőle a legjobbat!"

Hm. Erre mit lehet mondani?

A naplemente fényei rávetültek a faasztalra. Felnéztem, ki az ablakon. Aranyszínt láttam, ami betemette a kertet. A könyv lapjaival játszottam, míg véletlenül be nem csukódott, az első oldalt hagyva, amire nagymamám az Is-Is-t írta. Összeráncoltam a szemöldököm. Még mindig nem tudom, mit jelenthet. Mélyet sóhajtottam, aztán fogtam magam, és még az utolsó szekrény tartalmát kezdtem átnézni. Tele voltak levelekkel. Öreg, megsárgult borítékban meglapult levelekkel. A nagyapámék levelezése, a szüleim közti levelezések, szerelmeslevelek, számlák, fényképek, és egy friss fehér boríték, ami nekem lett címezve. Évszám nem volt rajta, és a boríték is sértetlen volt. Szívem hangosan dübörgött a mellkasomban, remegő kézzel bontottam fel a levelet. Nekem írták! Nekem szól! Nagymamám utolsó szavai hozzám szólnak! Persze csak remélem.

Csendben olvasni kezdtem, és mire a végére értem, harsány kacagásban törtem ki, miközben patakokban folyt a könnyem.

" Drága egyetlen és legkedvesebb unokám!

Sokat gondolkodtam, mit is írhatnék neked búcsúzóul anélkül, hogy kihagynám a csöpögős részeket, de aztán rájöttem, egy búcsú mindig sírásba fullad, egy kivételével. Valószínű még mindig keresed a helyed a világban, a múlt történésein merengsz, és azokat a bizonyos miérteket teszed fel magadban. Kicsi szívem, nagyanyád lévén, minden jogom meg van arra, hogy azt mondjam:

"When I find myself in times of trouble
Mother Mary comes to me
Speaking words of wisdom, let it be
And in my hour of darkness
She is standing right in front of me
Speaking words of wisdom, let it be"

Bocsáss meg szentem, de mint tudod, imádom a Beatlest, és ez a halálom után sem fog változni. Vannak dolgok, amik nem fognak megváltozni, ha nem akarjuk. Nézd, nincs jogom megmondani, hogyan élj, és nem is fogom, de egy biztos, olyan lesz a jövőd, ahogyan a mindennapjaidat éled! Nem mondom, hogy higgy, sem azt, hogy egyél rendesen, és étkezz egészségesen. Nem mondom azt, hogy a jók elnyerik jutalmukat és hogy azt kapja mindenki amit ad. Még csak azt sem mondom, hogy élj, ha nem akarsz. Csak annyit mondok: IS-IS Hogy ez mit jelent? Azt, hogy ha csak a rosszat látod, és csak rossz ér téged, jusson eszedbe, rossz IS és jó IS van az életben, csak mindennek a megfelelő párját kell megtalálni.

Nos, mint tudod, az íráshoz sosem volt türelmem, ami látszik is..., így befejezem levelem. Nem hiszem, hogy feltétlenül meg kell mindent tudni az életedről. Tudd a legfontosabbakat, a neked szánt üzeneteket, és egyszerűen csak csináld értékesen! Élj egy igazi életet, amire büszke lehetsz!

Üdvözlettel: Nagyanyád"

Levelem leraktam az asztalra, miután befejeztem az olvasást, és csendben ültem a földön. Hallottam, ahogy az esőcseppek kopognak az ereszen. Igaz, nem sütött a nap, de én örültem az esőnek is. Igen, az eső is megfelel.