Az igazi II

2. rész

Reggel nyúzottan és kicsit kótyagosan ébredtem. 10 óra. Aludtam volna még tovább is, de az ablakból pont az arcomba sütött a keleti nap. Felültem az ágyon. Tegnap viseltes ruhám gyűrötten lógott rajtam. Mit mondjak, siralmas látványt nyújthattam. Az ágy melletti kisasztalon egy üres borosüveg és egy pohár állt. A pohár alján egy csepp vörös folyadék díszelgett, ami tükrözte, hogy az éjjel használva volt. Sóhajtottam egy nagyot és ismét megállapítottam, a magány ki tudja az embert forgatni személyiségéből. Nehézkesen kikászálódtam az ágyból és becsoszogtam a fürdőbe. Még szerencse, hogy ma nem dolgozom. Nagymamám halála után két hetet vettem ki szabadságot, ami a marketinges szakmában nagy szó. Zuhanyzás után bevonultam a konyhába vizet forralni a kávémhoz, - amit normál esetben mindig a Starbucksban iszom meg - és letelepedtem az asztalhoz. Kinyitottam a laptopom, megnéztem a leveleim. Munka, semmi egyéb. Na igen, változatos az életem. Kávémat szürcsölgetve a tegnap talált kopott könyvre esett a pillantásom. Felcsaptam, hogy meggyőződjek róla, tényleg írtam-e bele. Igen. Az a pár sor még mindig ott díszelgett. A meglepő mégsem ez volt, hanem a másik oldalon virító pirosbetűs szöveg: " Az otthon melege és az élet, amit birtoklunk kincs is lehet, ha odafigyelünk rá."

Mi a franc! Körbenéztem, majd becsaptam a könyvet. A harag könnyeket csalt a szemembe. Hogy merészelik! Hogy merészelnek ilyen aljas tréfát űzni belőlem! És ki mert a legtitkosabb fájdalmamra közhelyekkel válaszolni!

Első gondolatom nagy megaláztatásomban és haragomban az volt, a könyvet egy az egyben tűzre vetem, ám ekkor racionálisabb énem körbejárta a lakást, apró réseket keresve, hátha valaki be tudott valahonnan lógni. Mikor mindent zárva találtam, a hálószobában újra a borosüvegre esett a pillantásom. Idegesen beletúrtam szabadon hagyott hajamba, és nagyokat pislogva kezdtem magam nagyon hülyén érezni. Persze, megeshet, hogy én voltam... Ez a tény nem nyugtatott meg, mert ez csak azt bizonyítja, nem egy vadidegen szórakozik az idegeimmel, arról nem győz meg, hogy nem vagyok skizofrén. Elszomorító lenne. Nagy sóhaj kíséretében beágyaztam, és eltakarítottam a romokat - romok alatt a poharat, az üveget és a könnyáztatta papírzsepiket értem - majd visszamentem a konyhába. Mivel nem hiszek a nagyratörő álmokban, a csodákban és a mézes-mázos érzelmek kavalkádjában, így ismét nem hazuttolva meg magam igyekeztem a válaszokat megkeresni, csak hogy bebizonyítsam, nincs itt szó semmilyen természetfelettiről. Az életünket mi irányítjuk, és nincsenek segítőink az életen túl. Ezen gondolatoktól vezérelve, hogy megkapjam az általam racionálisnak elfogadott életet, válaszokat, újra kinyitottam a könyvet, és írni kezdtem. Nem olvastam újra, mit írtam, de valami hasonló lehetett: "Ma kimentem vásárolni, és napsütésért imádkoztam, ám elkapott az eső. Nem hiszem, hogy bárki is hallaná a hangom, gondolataim, és a tetejébe még meg is fáztam. Hát hogyan legyen az ember boldog, ha az apró örömöket sem kapja meg az élettől?"

Ismét becsuktam a könyvet, és izgatottan vártam. Nem ismertem magamra. Mintha szánt szándékkal akarnék valamit megtapasztalni, amiben nem is hiszek. Mi lehet ez az érzés? Lehet, hogy tudat alatt nem is a csoda nemlétezését akarom bebizonyítani, hanem az ellenkezőjét? Ugyan miért tennék ilyet? Mi az amit érzek? Hiszen ismerem az élet legváltozatosabb gonoszságait, a veszteséget, bizonytalanságot, szomorúságot, tehetetlenséget, a való élet nehézségeit, az emberi gonoszságot. Akkor mégis most mi ez hirtelen? Lehet, abba kéne hagynom, mielőtt újabb csalódást élek meg...

A nap hátralévő részében filmet néztem, bevásároltam, pakoltam, szelektáltam, takarítottam. Lassan el kellene döntenem, mit is kezdjek a lakással, de ennek a döntésnek a meghozatalát még próbálom ódázni kicsit. Este az ágyamban most inkább az ügyvéd által kapott papírok olvasgatását választottam, borozgatás helyett. Mikor lefekvéshez készülődtem, azért még kimentem a konyhába egy pohár vízért, és felemeltem a könyv lapjait. Kíváncsiságom győzött, ám a lap másik oldala üres volt. Na ugye! Csak képzeltem az egészet, és ittas állapotomban adok magamnak szarnál szarabb tanácsokat. Tessék! Mindenre meg van a logikus magyarázat. Mégis calódottan feküdtem le. Talán mindennek ellenére, még mindig vágynék egy igazi csodára, útmutatásra?

Badarság! Álmokból nem lehet várat építeni.

A másnapom ugyanúgy telt mint az előző. Nem érintkeztem emberekkel a póstást leszámítva, és üresen tengettem ezt a napot. Na jó, ma még a főzésre is rávettem magam. Ahogy ott pakoltam a konyhában, a könyvet hol ide, hol oda tettem. Valahogy mindig az utamba került, és kínomba már azt sem tudtam hova tegyem. Ebéd közben is vele szemeztem. Olyan kihívó volt, mintha dacolni akarna velem. Én pedig kíváncsi természet vagyok egy kis büszkeséggel és önérzettel megfűszerezve. Azt hiszem csak azért is megírom neki, hogy tévedett. Nem létezik semmi jó dolog, amit közölhetne velem, és nem kapok semmilyen égi jelet az életemhez. Mikor kinyitottam, a szívem megdobbant. Apró mosoly játszott a szám szélén, pedig még el sem olvastam a piros szöveget. Szemem szinte itta a szavakat, majd mikor végeztem harsány nevetésben törtem ki: " Ha sokáig süt a nap, az eső felüdülés, és a napnak is csak akkor örül az ember, ha esőt követ. Egyébként pedig nem értem a problémádat. Tegnap nem is esett, történetesen meg sem fázhattál, és így az elégedetlenségednek nem látom értelmét. Viszont, ha sütött a nap, akkor azzal volt a bajod? Jobbat mondok! Kérj esőt is és napot is! A cél nem a kérés teljesülése, hanem a boldogság elérése. A füllentés pedig ha a saját károdra megy, nem jó dolog."

Ravasz. Azt kell mondjam, ez a könyv nagyon ravasz. Újra írni kezdtem, és miközben írtam, a tegnapi érzés újra hatalmába kerített. Azt hiszem nagy elégedettségemben már meg tudom nevezni mi ez: remény. Igen, reményt érzek. Hogy mi iránt, azt nem tudom, azt sem, hogy van-e alapja, csak úgy érzem. És hosszú idő után végre nem akarok ellene semmit sem tenni, nem akarom ezt a buborékot saját magam kipukkasztani, egyszerűen csak sodródni akarok vele, hogy vigyen valamerre. Mégha fel is kell majd ébrednem idővel. De most nem. Elvégre ha az élet mindent el is vesz, nem utálhatom magam annyira, hogy saját magam fosszam meg a reménytől. Efölött csak van hatalmam nem? Talán ez az első lépés a könnyebb élethez, egy igazi élethez.