Az igazi I
Köszönöm a türelmet! Itt a következő szösszenet.
1. Rész
Igazából a padláson akadtam rá erre a vaskos, bőrkötéses könyvre, aminek dohos szaga átjárta a tüdőm minden egyes szegletét. Finom illata volt. Nekem legalábbis, mert semmi sem fogható a régi könyvek öreg lapjainak szagához. Hiszen, minden könyv más illatú. Van amelyiknek műanyag, van amelyiknek kimondottan taszító, van amelyiknek friss, és mint a kezemben tartottnak, van amelyiknek öreg illata van. Persze én elfogult vagyok. A könyvet levittem a konyhába, megtöröltem egy alig nedves ronggyal. Ha alapos munkát akartam végezni, többször kellett hajtanom a rongyon, hogy tiszta felülettel töröljek. Mikor a tisztogatást abbahagytam, a mosogatóba dobtam az immáron szutykos rongyot, és megnéztem a borítót. Szembetűnt egy dombornyomos erős törzsű fa, aminek ágai két irányban ágaztak ketté. A két ágból apró ágak hajtottak ki. A sok kis mellékág hol erős, levelekben dús volt, hol csak egy elszáradt csonk. Furcsállottam, hiszen ezek nélkül a csonka ágak nélkül olyan szép lehetne ez a borító. Legalábbis szép lehetett fény korában gondolom, amikor még nem kopott meg ennyire a színe. Ahogy felnyitottam a könyvet, az első oldalon egy monogrammot találtam. E. L. A nagymamám monogrammja. Ahogy lapoztam mégegyet, a második üres lap legtetején töltőtollal ez volt felírva írott, gyöngybetűkkel: Is-Is. Fogalmam sincs, mit jelenthet, nem is nagyon érdekelt, így lapoztam tovább. Forgattam a lapokat, pörgettem is egy idő után, mert minden oldala üres volt. Újra átnéztem, hátha kimaradt valami, de semmi. Furcsa. Roppant furcsa. Nem értem, hogy maradhatott fenn egy ilyen precízen kidolgozott könyv teljesen szűz állapotban? Megfeledkeztek róla? Nem vették hasznát? Gondolom naplónak funkcionálhatott volna. De akkor miért csak egy szót írtak bele?
Kis idő elteltével becsuktam a könyvet, és roppant csalódottan helyeztem a nappali kisasztalára. Nem is tudom mit reméltem. Talán azt, hogy valamilyen apró tárgy segítségével jobban megismerhetem a nagyanyámat, aki ebben a hatalmas házban tengette magányos éveit egészen múlt hét csütörtökig. Mindegy. Nem érdekes. Már nem számít.
Nekikezdtem a takarításnak. Mivel egyszem unokájaként én örököltem a kecót így első feladatomnak éreztem átnézni minden zegét-zugát, annak ellenére, hogy még nem döntöttem a sorsa felől.
Takarítás közben több apróbb tárgyra is akadtam, amik boldog emléket idéztek bennem. Mivel amúgy is jobb szeretek a múltban élni, a boldog emlékekkel kitömve a képzeletem, nem volt nehéz a nosztalgikus hangulatot előidéznem. Ahogy ránéztem a fehér alapon piros pöttyös bögrére, eszembe jutott, mikor nagyanyám forró kakaót készített nekem. Annak a kakaónak egyedi íze volt. Azóta bárhogyan is próbálkoztam vele, sosem tudtam ugyanolyan ízűt produkálni. Emlékszem, mikor a kisasztalnál ültem, és tízóraira apró gerezdekre vágott almát majszoltam.
Ahogy haladtam a takarítással, gyermekkorom apró, mesébe illő és ártatlan emlékei úgy tolultak fel, akár a gejzír, elszorítva torkomat, könnyet csalva szemembe. Nem jó ez így. Az emlékek nem azért vannak, hogy az embert elszomorítsák. Azokból meríthetünk, tanulhatunk. Akkor én miért érzem ezt?
A veszteség érzése úgy elragadott, hogy törlés közben megállt a kezem, és le kellett ülnöm. Lélegzetem el-el akadt. Ezt most nem kéne. Nincs erre időm. Mély levegőt vettem és tovább fényesítettem a lakást. A kezem ügyébe most egy kis kék váza került. Emlékeztem erre is. Ahogy beleszagoltam, orgona, tiszafa, méz és rózsa illatát éreztem. Nagymamám illata. Nem tudom valóban ilyen illata volt-e a váza belsejének. Hm. Mennyi emlék köthető egy illathoz. Mindent lehet valamihez kötni, és minden egy emléket idéz elő. Mekkora átok is ez...
Nap végére igencsak elfáradtam. Nem nagyon éreztem, hogy van jogom használni itt mindent. Gondolataim újra visszatévedtek nagymamám alakjára, személyére. Veszélyes, ha az ember magánya egy másiktól függ. Az ilyen fajta ragaszkodást néha fájdalmasan nagy nyűgnek érzem. De már vége. Már nincs senki, aki érzelmileg uralkodhatna rajtam. Végre megszabadultam az érzelmi kötelékektől, és ezáltal a kiszolgáltatottságtól. Alig hogy ezt kigondoltam, éreztem, hogy a szégyen pírja futja el az arcomat. Zavartan az asztalon hagyott könyvre néztem, és egy hirtelen felindulástól magamelé tettem, felcsaptam az Is-Is oldalánál, tollat ragadtam, és írni kezdtem.
"Múlt hét csütörtökhöz 10 éve, hogy szüleim autóbalesetben haltak meg, és ugyanezen napon vették el tőlem egyetlen megmaradt élő rokonomat is, a nagymamámat."
Ahogy a leírt, olvasható, immáron realizált sorokat olvastam a csendben, hirtelen ürességet éreztem. Azt hihetné az ember, hogy az élet adta megpróbáltatásoktól erősebbek, immunisak leszünk a fájdalomra, arra, ha valami olyan dolog történik, ami álmaink ellentétét tükrözi. De, azt hiszem ez alkat függő. Engem még mindig tudnak meglepetések érni. Mikor megelégeltem, hogy a szavakat bámulom, szép lassan becsuktam a könyvet, és készülődtem a lefekvéshez. Nehéz napom volt, és csak azért is itt alszom!