Az alma

Tavasz volt. Székem lassan húztam oda az almafa törzséhez, hiszen nagyobb és nehezebb volt a szék, mint én magam. A szellő épp csak megrezegtette a fák levelét, s állapodott meg arcomon, megcirógatva azt, friss, illatokat hozva magával. Én becsukott szemmel élveztem a szél játékát, útját, és azt képzeltem, a fülemben visszhangzó süvítéssel épp elmeséli nekem, merre is járt, mit tapasztalt. Mikor kiélveztem trécselését, tekintetem az előttem lévő almafára tévedt. Csodáltam levelét, virágát, lombkoronáját, egész lényét. Szemem körbe járta egész sziluettjét. Azt képzeltem, olyan, akár egy papír, amit ollóval kivágtak, és a világba ragasztottak, ahol a természet háttérképül szolgál csak. Az almafa. Hm. Leültem a székre, és felkészültem a várakozásra. Végignéztem a fa virágba borulását. Rácsodálkoztam a méhek szorgalmára, a színek kavalkádjára. Magamba szippantottam a nap, az eső, a virágok illatát, az éjjeli neszek zaját, és a növények nappali fotoszintetizálását. Olyan nagy volt a boldogság. Elevennek és élettel telinek éreztem magam. Csak egy bajom volt. Hamar elmúlt. A virágszirmok lehullottak, az illatok eltűntek. Hirtelen, minden olyan csöndes lett. Minden olyan gyorsan lelassult. Kis idő elteltével, iszonytatóan meleg lett. Nappal is, éjjel is. Az idő, ólom lábakon járt, és én ott ültem, szenvedtem, és vártam. Mikor jött egy kis eső, ujjongtam, és tátott szájjal töltekeztem a nedüből. Frissítően hatott rám, ebben a dögletes melegben. Újabb idő telt el, és hirtelen jött szomorúság vett erőt rajtam. Miért éreztem? Nem tudom. Egyszerűen csak úgy eluralkodott rajtam. És ezzel együtt, mintha a világ baját, gondját birtokolnám, levetve ezzel ártatlanságomat. Úgy jött ez az érzés. Együtt az első, sárga levéllel. Lassan ereszkedett a földre, ám mikor lágyan, könnyeden leért, én hatalmas nagy robajként éltem meg. Úgy hullott alá, akár egy könnycsepp. Az a levél, olyan magányosnak tűnt, ott lent. Nem tudtam levenni róla a szemem. Sokáig még sem lehetett egyedül, mert követték társai is, míg az egész talajt el nem lepte az avar. Csodaszép volt. Miért? Mert láttam a földön: pirosat, sárgát, zöldet, barnát, és ha feltúrtam, a legalján még feketét is. A föld csodállatos színeiben pompázott. Ekkor, fölnéztem. Az almafán csodálatos golyók jelentek meg. Almák! Leszakítottam egyet. Kinézetre piros volt és kerek. Mikor megtöröltem a kezemben fénylett a heja, akár egy drágakő. Megszagoltam, és az édeskés illat elért tüdőm legmélyéig. Sokáig tartottam bent a levegőt, hogy el ne inaljon ez a kellemes érzés. Az alma annyira lefoglalt, észre sem vettem, mennyire lehült a levegő. Feleszméltem, és körbenéztem. Sehol semmi. Csak sötétség, kietlenség, csupaszság. Félelem mardosta a lelkem. Rossz volt így látni a világot. Ilyen rémisztően csendesnek és kihaltnak. És mégis, ha nagyon hegyeztem a fülem, hallottam egy apró neszt. Lélegzetem is visszatartva figyeltem, honnan jöhet a hang. Közelebb tartottam a fejem a fa törzséhez, és hosszú, ám csendes horkolásokat véltem felfedezni. Mosolyognom kellett, a természet mély álmán. Leheletem meglátszott a levegőben, és mikor épp becsuktam volna a szemem, egy hópehely ereszkedett lassan az orrom hegyére, lehűtve azt. Az első pelyhet nem sokára követték társai is, én pedig gyönyörködve figyeltem, hogyan teríti be a tiszta fehérség az egész világot, akár egy takaró. Nagy elégedettségemben rátekintettem a kezemben lévő almára, és hatalmasat haraptam tűzpiros húsából. Úgy faltam, mintha az élet összes jó dolgát egyszerre akarnám magaménak tudni. A mozgás ugyanakkor, nehezemre esett. Mindenem fájt. Mire megettem, hatalmas fáradtság vett erőt rajtam. A szemem alig bírtam nyitva tartani. Légzésem lelassult, és utolsó erőmmel még azon voltam, hogy még egyszer megnézhessem az előttem elterülő tájat. Elnehezült szemhéjam utoljára nyitottam fel, és láttam meg az almafa nedves, apró hajtásait, amik kezdték felvenni a zöld szín árnyalatát. Ajkam mosolyra görbült, majd szemem végleg lehunytam, de a természet éledésének látványa beivódott a szívembe. Igen. Jó volt látni, hogy van, ami örök, ami sosem múlik el teljesen, és aminek varázsa a folytonos változásában rejlik. Van, ami végtelen. Akár a képzelet. Még hallottam az alma csutkájának puffanását a fűben, de aztán, minden elcsendesült. Legalább is, csak számomra.