Az a bizonyos Rák

1. rész

Az egész életvitelemre a pörgés volt a jellemző.

Minden napom ugyanúgy éltem, míg azt nem vettem észre, eltelt 2 év, 5 év, 8 év. Úgy érzem, csak toltam a napokat, és a felgyorsult világgal próbáltam lépést tartani. Nem volt időm. Ám aztán feleszméltem erre a rohanásra. Mint mikor felülsz a szánkóra, és egyszer csak azt veszed észre, már az alján is vagy.
Érdekes, hogy az ember mindig úgy siet. Siet a munkával, az evéssel, az alvással, a szórakozással, a találkozókkal. Egyszerűen, az élet kapkodásra kényszeríti. Kettőt pislogtam, és szeptemberből hamar nyár lett. Tudtam, hogy ez így nincs jól. Nem élek, nem vagyok boldog, de nem tudtam, hogyan tehetném magam azzá. Te is tudod, de mégis minden nap felkelünk, és csináljuk anélkül, hogy lassítanánk. Miért? Talán azt hisszük, még sok évet leélünk. Még van hova cselekednünk, még nem elég belőlünk.

- Azt hiszem, ez alkalommal fel kell készülnöd.

- Hogyan?

- Sajnálom. Ez már rossz indulatú.

- Mennyi?

- Max. fél év.

- Értem.

Igazából, meg sem lepett a hír. Éreztem. Az ember mindig megérzi, ha nem egészséges, ha valami nem megy rendesen, a maga menetében. Azért, nem mondom, szíven ütött. Hiszen, melyik ember akar teljesen elmúlni? Mire lehet ilyenkor gondolni? Nem voltak magvas gondolataim. Lehet, ilyenkor sírni kellene, vagy kétségbe esni, vagy valamilyen remény foszlányba kapaszkodni. Megrohanhatnak a kérdések is: Mi lesz velem? Mi lesz a szeretteimmel? És mi lesz Odaát? Én mégsem éreztem semmit. Ahogy a kórházból kiléptem hirtelen érzékelni kezdtem magam körül mindent. A nap sütött, a fák rendíthetetlenül álltak. Láttam az emberi arcokat. A mosolyukat, az elfoglaltságukat. Elkaptam egy-egy beszélgetésnek a töredékét, a kutya ugatását, és láttam a rohanást, amiben egy pár perce még én is benne voltam. Hát nem különös? Mikor az ember úgy véli, tengernyi ideje van, mindent akar, nem él. Mikor már csak pár hónapja van hátra, hirtelen van ideje megállni, és körbenézni. Úgy szemléltem a világot, mintha az idő megállt volna, és én a mozdulatlan tárgyak között teljes lelki nyugalommal tudtam volna végig haladni.

Tudod, most kellene valami értelmeset mondanom, mint például: "Az ember kétszer hal meg: egyszer, mikor a lelke otthagyja a testét, és egyszer, mikor elfelejtik." Vagy: Nekem itt még van dolgom, a maradék időmet kihasználom, és írva egy listát, azt tervezgetem, hogyan valósítsam meg gyorsan az álmaim, röpke fél év alatt.

Nem. Velem nem ez történt. Lemondást éreztem, és beletörődést. Hogy igazságtalanságot is? Lehet. De semmi egyéb. Csak a teljes üresség. Mint mikor kifacsarsz egy narancsot. Ugyanezt éreztem én is. Hogy az élet kifacsart.

Szép lassan elcammogtam a legelső kávézóba, amit megláttam, és egy jó forró csokoládét rendeltem magamnak. Kivettem aznapra szabadságot, így időm annyi volt, ami már gyerekkorom óta nem. Jó érzés volt. Lassú, megfontolt mozdulatokkal kevergettem a tejszínhabot a csokoládémon, és közben néztem az ablakon keresztül a galambok reptét. Ahogy belekortyoltam kedvenc italomba hirtelen rádöbbentett, milyen finom is ez. Már nem is emlékszem, mikor ittam ilyen pazar forrócsokit. Nagyon jól esett. A lelkesedés elfogott, és rendeltem mellé egy muffint is. Csukott szemmel élveztem az ízeket. Azt hiszem, még hangosan hümmögtem is, de ebben nem vagyok biztos. Mikor végeztem, kicsivel több borravalót hagytam, mint szoktam. Belefér nem? Hazaérvén megnéztem a kedvenc filmjeimet. Ha tudnád, mennyire élveztem! A kacagás néhol könnyeket csalt a szemembe, míg máshol a meghatódottságtól kezdtek megindulni. Élveztem a tévém nyújtotta színeket, a párbeszédeket. Úgy figyeltem, mint aki életében most látja először ezeket a történeteket, mint aki életében először csodálkozik rá a világra, és arra, amit magában rejt. Mikor a három film lement, kikapcsoltam a tévém a mobilommal együtt, és nekiálltam vizet forralni a teához. Míg forrt a víz, kinyitottam a teraszom ajtaját, és kitettem a kinti asztalra egy alátétet. Apró házam volt a várostól igen távol. A kertemből két lépcsőfokkal fent voltunk  a teraszon. Imádtam ide kiülni, de sajnos már egy ideje nem tehettem meg. Mikor a teámat elkészítettem belesüppedtem a székembe, és csak bámultam a kilátást. Az ég kék volt, a fű zöld. A rózsáim a nap hatására kinyíltak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve levetettem a papucsom, és meztélláb kezdtem gyalogolni a fűben, a teámat is hozva magammal. A hajam kibontottam. Nagylelkű akartam vele lenni, had fújja a szél, had lengjen szabadon. A kertet hosszában, széltében körbejártam. Megszagoltam a rózsáim, amiknek illata a szívemig hatolt. A fű a talpam alatt olyan selymes és puha volt, mint még soha. Leheveredtem rá, és a bárányfelhőket kezdtem nézni, és számolni. Egész délután heverésztem. Közben kihoztam a kedvenc könyvem, és elolvastam belőle a bejelölt részeket. Azt hiszem, elaludhattam, mert legközelebb a madarak dalára ébredtem fel, és kinyitván szemem a naplemente bíborra színezett ege tárult a szemem elé. Nahát, ez mindig ilyen, vagy csak nekem tiszteleg változatos színeivel? A rózsák, ahol már nem érte őket fény, lassan csukták be szirmaikat, elköszönve ez által a mai naptól. De az én számomra még nem volt vége. Szandált húztam, és a házam melletti kis dombra mentem fel. Odaérve egy dologra tudtam csak gondolni. A pörgésre. Igen. Nem tehettem róla, de erre volt szükségem, és mint egy idióta kezdtem kacagva forogni, ugrálni, szaladni a dombon, egészen kifulladásig. A szédülés zökkentett ki ebből az eszeveszett állapotból, aminek eredménye az lett, hogy nemesebbik felemre érkeztem, újabb vidám kuncogást váltva ki belőlem. Mikor lenyugodtam, már a nap is lement, a levegő kezdett lehűlni, de én még sem fáztam. Hanyatt feküdtem, és lestem, melyik csillag lesz az első befutó, ami a szemem látómezejébe téved.

Sokáig voltam kint. Valahogy nem akaródzott elszakadnom ettől a mesebeli világtól, de tudtam, muszáj lesz. Éjszaka igen mélyen aludtam, és csak akkor engedtem meg magamnak a könnyeket. Erős vagyok, de azért ennyire még sem.

Másnap reggel, alig bírtam kikelni az ágyból. Hatalmas fáradtság vett erőt rajtam. Gyengének éreztem magam. Furcsa volt, de megpróbáltam úgy felfogni, hogy nem a betegség az oka, hanem a teljes nyugalom, és megfontoltság. Igen. Megfontoltság.

Hetekig ment ez így. Új életem hamar megszoktam. A munkámnál felmondtam, és minden nap ugyanaz a rituálé ment. Órákat töltöttem a szabadban. Főleg sétáltam, hogy minél több pozitív impulzust szívjak magamba. Nyugodtnak, életerősnek és kiegyensúlyozottnak tűntem. Egy külső szemlélő számára. Az igazság az, hogy belül mégis féltem. Iszonyatosan féltem. Nem tudom, hogy az elmúlástól, vagy a jövőbeni fájdalmaktól, vagy a tehetetlenségtől. Csak azt tudtam, rettegek. Attól a valamitől, ami felzabálja a testem, és kioltja az életem, hogy aztán a semmibe vesszek. Igen, kimerem mondani: haldoklom. Ettől erősebbnek éreztem magam. Hogy bátran, fennhangon kimondom, hogy megmutassam neki, tisztában vagyok a jelenlétével. Azzal, hogy itt van, pedig legszívesebben kirúgnám, kiköpném, mint egy bacilust, holott, tudom, ez nem ilyen egyszerű.

Tudod, az ember életébe egyszer, valamilyen formában eljön az az idő, mikor beletörődik az őt körülvevő mindenségbe. Amikor nem rohan, nem üvölt, nem cselekszik, csak kivár, lehiggad, és szemlél. Hát, ilyen lettem én. Kezdetben nehéz volt megszokni, de aztán a jókedv is megtalált. De, azt hiszem, a csendet tudtam a legjobban értékelni. 

A három hónap hamar elszállt. Sokan vettek körül, próbáltak segíteni, de én ilyenkor éreztem a leginkább, hogy egyedül vagyok. Egyedül, egy olyan teherrel, amit más nem ért meg. Vagy, még ha meg is értik, nem élik át a mindennapokat az én testemben. Nem gondolkodnak az én fejemmel. A beteg ember hirtelen válik erőssé, és mérhetetlenül magányossá, amire nincs gyógyír. Hacsak...

Egyik alkalommal vagy háromszor 50 darab lufit vettem,és fújtam fel. Némelyiket gázzal, némelyiket saját magam. Nagyon vicces látvány volt, ahogy a kertem betemette a lufikavalkád egy része, míg a többit egyszerre engedtem el, hagyva, hogy szálljanak szabadon a szélben, felfelé küzdve magukat. Gyönyörű volt. Örömöt éreztem akkor. Igen, határozottan boldog voltam, és akkor azt képzeltem: mikor el jön a nap, én is úgy fogok szállni, mint az egyik lufi. Szabadon, és tisztán.