Angyal

Legelőször 1976-ban találkoztam Vele. Emlékszem a találkozásra. Éppen máshol volt dolgom, mikor erős szél támadt, és én meghallottam halk, lágy hangját. Nem kellett felé fordulnom, hogy tudjam, Őt ismerni fogom majd egyszer. Egyszer, valamikor fogunk még találkozni. Csúnya szóval legyen mondva, 'lesz dolgunk egymással'. Honnan tudtam? Megérzés. Vannak ilyen megérzések na. Becsuktam a szemem, és csak hallgattam a mondandóját. Mi tetszett benne már akkor, mikor még rá sem néztem? A szíve, a lelke, az őszintesége. Mikor kinyitottam a szemem, kezdtem rászánni magam, hogy megforduljak. Hogy végre megláthassam őt, mikor is a hátam mögé lépkedett, és csak ennyit súgott oda nekem, "Majd jövök." Azzal távozott, és én már hiába kerestem, ő eltűnt. A szívem nagyot dobbant - a kis rakoncátlan - mintha jelezne. Aztán mentem a dolgomra.

A következő találkozás, nem is volt igazi találkozás, mert csak hallottam, hogy folyton magyaráz. Ez 1980 októberében történt. Emlékszem, egy nehéz ügyön dolgoztam, amit sehogyan sem tudtam megoldani egy 19 éves fiúval. Szakadt az eső, és én a dolgozó szobámban bóbiskoltam el egy olvasólámpa fényénél, nyitott könyvvel a fejemen, mikor meghallottam a hangját. Rögtön magamhoz tértem, de nem nyitottam ki a szemem, nem dőltem előre, és nem vettem le a könyvet az arcomról. Olyan állapotba kerültem, mint akit felébreszt a reggel beszűrődő napfény sugara, de lusta kinyitni a szemét. Csak az érzékekre hagyatkozik. Velem is ez volt. Fent voltam, de nem mozdultam. Csak egy mosoly jelent meg az ajkamon. Végre! Lassan itt az idő! Ekkortól kezdve nem volt egy perc nyugtom sem. Folyton beszélt, semmikről, vagy valamiknek tűnő semmikről, vagy dolgokról, amik semmiknek tetszettek, pedig igenis hosszú idejű valamik voltak. És én ez alatt az idő alatt, - ami pontosan 6 hónap volt - kezdtem kiismerni Őt, és meglátni benne mindent. Aztán, az idő eltelt, és valami nálam lezárult.

Végül 1981 április 21-én megszületett. Igen, azon már én is ott lehettem, és tisztán hallhattam végre, mi jár a fejében a kusza, csapongó suttogásokat végre felválthatta a hangja. Egy kislány hangja. Vele voltam 1981-től egészen 1995-ig, amikor is belépett a pubertáskorba. Vele voltam, mikor sárral dobálózott, és nem volt aki játsszon vele. Vele voltam, mikor lebucskázott a domboldalon és én fogtam fel az esését. A nadrágja kiszakadt, és az anyukája megszidta. Vele voltam, mikor először ment közösségbe és a sok gyerek közül mégis az én társaságom választotta. Éreztem a magányát, a különlegességét, és ő is érezte, hogy más mint a többi. Tulajdonképpen megtehetem, hogy elfogult legyek? Szóval, 16 évig voltam egy huzamban mellette. Azt hiszem én testesítettem meg számára azt, amit az emberi kapcsolatokba bele lehet sűríteni.

Végül lettek barátai, a hangomra egyre kevésbé figyelt, és csak akkor keresett meg, amikor bántották, vagy mikor egyedül érezte magát.

Hébe-hóba beszélt még hozzám, de már látni nem látott. És elkezdték foglalkoztatni Őt a lányos dolgok, na meg azok a ..., szóval a fiúk. Távolról sem ismerem a féltékenységet, és nem is vagyok az persze, de azért mégis...

Na jó, vázolom a helyzetet: Van számodra valaki, akivel gyerekkorodtól kezdve össze vagy zárva. Együtt játszotok, ismeritek egymás titkát, együtt nevettek, sírtok, és ha a szülők veszekednek a barátod neked önti ki a szívét. Senki nem szól bele ebbe a kapcsolatba, senki nem befolyásol benneteket, hiszen nem is tud róla senki, hogy ez a kapcsolat létezik. Aztán egyszer csak pukk, kilukad a lufi, és már nem vagy elég, már másokat akar, más érdekli a bogarak helyett, és egyszerre lesz felnőtt és egyerek. Hogy is hívják ezt? Igen, csitri. És már sokan veszik körbe a te volt barátodat, és téged semmibe vesz, és csak akkor fordul hozzád, ha az egyik lány féltékenységből megbántotta, és otthon sír a párnájába, és téged hív. És te mindig ott vagy neki, de már csak a bánatában, a magányában, a félelmében. A jó dolgokból mind kizár. Pedig szívesen beszélnéd meg vele az örömét, lelkesedését, álmait, amit ismersz, de nem tőle, mert Ő már nem mondja el neked, csak azokat, amik rosszak a számára. De te mégis örülsz az örömének, és ha nem is szól hozzád, nem is vesz rólad tudomást, te akkor is ott ülsz mellette a Mekiben, megvéded a rossz jegyektől, sugalmazod a jót, és szép álmokat varázsolsz neki éjszakánként. Hát én ezt tettem, és újra vártam. És ott voltam, mikor sírt, és simogattam a hátát, és zsebkendőt nyújtottam neki, és nyugtatgattam, és vártam, mikor zökken újra abba az életbe, amit élt.

Ez ment 1995-1997-ig. Aztán jött az álmodozós korszaka. Akkor örültem, mert nagyon sokat voltunk együtt megint. Beszélgettünk, álmodoztunk, tervezgettünk. Azt hiszem, Ő is rájött, hogy mindig itt voltam neki, hogy támogattam, és hogy vigyáztam rá. Persze, láttam azt is, hogy nem jár el sehova, nem barátkozik a gimiben senkivel, nem találja a helyét, és egyik fiú sem nyeri el a tetszését, vagy ha mégis, azt mindig nekem mesélte el. Láttam, hogy ez nem jó, de én ott voltam, mert erre volt akkor szüksége.

Végül jött egy szemvillanás, egy apró érintés, egy hirtelen jött csók, a bókok, az udvarlás, a határtalan öröm, a közös életcél és álmok, a randevúk és Ő már szerelembe is esett. Nem belém. Minden, ami én voltam neki, azt ráhúzta valaki másra, és én ott álltam pőrén, és hosszú életem során most éreztem egyedül, hogy rosszul esik, ha cserben hagynak. Pedig így megy ez nem? Az ember ha boldog mindent elfelejt, mindent magamögött hagy.

Ő élte már a biztonságos életét, és nekem mennem kellett, ám mégis készenlétben voltam. Évekig lebegtem a feje felett, úgy, hogy már végérvényesen is elfelejtett. Nem kellettem neki. Minden gondolatát egy valaki töltötte ki, és az nem én voltam, hanem más. Kezdtem halványulni, és éreztem, elveszek. Ekkor a Főnök magához hívatott, és azt mondta, ennek az embernek a védelmét már ő veszi át. Nem értettem. Olyan jó emberré neveltem Őt. Egyszerűen tökéletes volt! És én pedig.......egyszerűen beleszerettem.