Akaraterő

Gyalogoltam. A nap rásütött a homlokomra. Azt hittem meggyulladok. Izzadságcseppek csorogtak végig kopasz fejemen, homlokomon, halántékomon, arcomon, és az államon összegyűlve várták a gravitáció hatását. Sűrűn kellett pislognom, mert a forróságtól alig láttam. Egy meredek lejtőn tartottam felfele. A hátamon 100 kg súlyú kő terpeszkedik. Érzem a súlyát. Miért hordom felfelé az emelkedőn? Mert, apám is így tett? Vagy csak bizonyítani akarok magamnak? Nem számít. A hátam sajog. Gerincembe szúró fájdalom nyilallt, zsibbadást váltva ki lábaimban. A térd- és bokaízületeim a súly hatására feldagadtak. Férfi létemre, sírnom kellett. De, nem akarom letenni ezt a terhet. Még, menni kell. Még... Felettem keselyűk szálltak. Honnan tudom, ha a föld felé görnyedek? Ezt az ember megérzi. Megérzi, mikor utolsó leheletével küzd, kilehelve lelkét. Nem nézek hátra, nem érdekel, honnan jöttem. Nem is tudnék megfordulni. Előre pedig már nem nézek, mert minden egyes lépésemmel a földfelszínhez közelítek. A nyakam fáj, a tenyeremet véresre horzsolta a kő rücskös, durva felülete. A hátamat és vállamat úgyszintén. A végén, már azt sem tudtam, vajon vér, vagy verejték folyik végig a hátamon. Óráknak tűnő percek teltek el, a tűrőképességem határán voltam, éreztem. Nem állhatok meg. Még nem. Fel kell jutnom. Muszáj. Egy belső késztetés hatására mozdítottam meg a fejem, és néztem magamelé. Már közel voltam. Úgy 5 méter, de az ember agya ködössé válik, ha erőnek teszi ki a testét. Még 3. A mélyből valami olyan földöntúli energia szállt meg, és az adrenalin olyan erővel járta át a testem, hogy magam körül egy zavaró tényezőt sem érzékeltem, csak mentem. És igen, itt vagyok. Fent a csúcson, teljesen egyedül csináltam végig, a legaljától! A kő hatalmas puffanással hullott a porba, és pont ugyanebben az időben estem én is darabokra. Egy ott lévő turista telefonált a mentőknek. Én mozdulni sem bírtam. A mentők megérkeztek, és diagnosztizáltak.

- Ezt a kis kiruccanását csigolyaív szakadás, ínszalag szakadás és kisebb zúzódás követte. Mondja, hogy jutott eszébe egy 100 kilós követ 500 méteren keresztül cipelni?

- Tudja, a lejtő aljánál arra gondoltam, itt ez a kő, testedzésnek jó lehet, ha pár métert viszem.

- Pár métert, igen. Nem gondolta, hogy ez ostobaság?

- Az első méter után, úgy gondoltam, bírom még, fel tudom hozni a tetejéig is. Csak aztán éreztem, pocsék volt az ötlet.

- Nem értem. Akkor, miért nem rakta le, és hagyta az egészet a fenébe, ha tudta, hogy rossz döntést hozott?

- Miért? Mert az életben sem mondhatjuk egy rossz döntésünk után sem, hogy: bocsi, a következményeket nem kérem, inkább mást választok. Nem. Én végig akartam csinálni. Hiszen, belekezdtem valamibe nem? Bármit is teszek, azt mindig be szeretném fejezni. Csak így juthatok előbbre.

- Annak ellenére, mi az ára a döntésének, és hogy ostobaság volt?

- Nem a döntés volt a lényeg, hiszen abból tanultam. A lényeg, az akarat. Én akartam.

- És, mit ért el vele?

- Hogy mit? Hogy most tudom azt, amit két órája még nem tudtam.

- Ne mondja. És mi az?

- Hogy képes vagyok rá.