Adrenalin, avagy az izgalom hajkurászása
Egy kis tudományos megközelítés, magyarázat:
Sok embernél látom, ahhoz, hogy az életösztönök működjenek, horror filmekbe kapaszkodnak. Imitálni próbálják a stresszt. Az életösztönt mi hajtja? Az adrenalin. Miért van szükségünk adrenalinra? Mert ez által cselekszünk. Egy olyan érzetet ad, ami kibillent minket a vegetáló életünkből. Az adrenalin egy hormon, amit akkor termel a szervezet, ha egy abnormális hatás ér bennünket környezetünktől. Végigfut az idegpályánkon, készenlétbe állítva izmainkat, ha cselekedni kell, mert veszélyben vagyunk. Izgalmat, színt visz mindennapjainkba. Az adrenalin, mondhatjuk, valamilyen érzelmet vált ki belőlünk, és ez az érzelem főleg a félelem. Mit féltünk? Az életünket. Ha nincs halálfélelmünk, üresnek érezhetjük magunkat, kilátástalannak vélhetjük életünk, és veszély esetén tehetetlenek vagyunk. Aki ezt érzi, ahhoz, hogy újra átélje az érzelem legprimitívebb formáját - a félelmet, ami által újra élőnek gondolja magát - , mesterséges eszközökhöz kell folyamodnia: extrém sportok, horror filmek. Elítélendő? Miért lenne? Minden ember a maga módszerét alkalmazza a túlélés érdekében. Engem csak egy dolog érdekel: Biztos, hogy a félelem a legerősebb érzelem, amire hatnunk kell?
A következő történet 18 karikás! Csak saját felelősségre olvassa el mindenki.
Hiány
Hajnali négyre értem haza. Igazából, fogalmam sincs, merre jártam. Kóboroltam erre-arra. Egyedül voltam. Arra emlékszem, bementem egy sörözőbe. Két srác rám is mászott. A nyelvüket próbálták ledugni a torkomon, de én nem éreztem semmit. Sem undort, sem izgalmat, sem szégyenérzetet.
- Kérsz egy slukkot? - kérdezte az egyik.
- Miért ne?
Azzal mélyet szívtam a pall mallból. Ahogy mélyre ment a füst, éreztem, kaparja a torkom. A tüdőm fájdalmasan nehéz lett. Nocsak! Nehéz a mellkasom. Kellemetlen érzés, de jó. Még szívtam kettő szálat, ám a hirtelen letüdőzéstől szédülni kezdtem. Banyek, nem semmi. Valahogy leráztam kedves "bull dog" barátaimat, és kiléptem az utcára. Csak mentem a vak világba. Hánynom kellett a cigitől, így viszontláttam gyomrom tartalmát az egyik utcai szemetesben. Nem igazán érzékeltem az embereket. Ott sem voltak. Csak én voltam, egyedül. Egy ballon kabátos fickó megragadott, és egy sötét utcába rántott. Rávágott a földre, és tépni kezdte bőr mini szoknyámat. Nem igazán ellenkeztem, csak bámultam rá. Nem tetszhetett neki, amit lát, mert belenézett üres tekintetembe, és eléggé összezavarodott. Azt hiszem beparázott tőlem, mert rögtön felegyenesedett.
- Nem félsz? Kedvedre való lenne?
- Nem igazán érdekel. De, tudja, AIDS-es vagyok, így csinálja csak. - mondtam flegmán, a félelem legkisebb jele nélkül.
Valószínű bevette a hazugságom, mert, mint akit leforráztak ugrott talpra, és sietve öltözködni kezdett. Mikor elment, én még akkor is ott feküdtem a hideg földön, és bámultam az eget. Semmit nem éreztem. Az ég világon semmit. Nem is tudtam, hogy ilyen jól tudok hazudni. Hogy bevette! Balfék. Biztos fapofával mondtam. Kis idő elteltével feltápászkodtam, rendbe szedtem magam....azt hiszem, és mentem tovább. Merre? Ide is, meg oda is. Barangoltam. Haza nem volt kedvem menni. Aludni úgy sem bírtam volna, meg, az a csönd otthon.... Bal, jobb, bal, jobb. Raktam a lábaim. Nem láttam az üzleteket, az emberek arcát, semmit. Csak úgy mentem. Megfogtam egy követ, hozzá vágtam az egyik kirakathoz. Miért? Mit tudom én! Betört. Sziréna nem szólalt meg. Az ott lévő üvegszilánkokból egyet megragadtam, és marokra szorítottam. Vér csöpögött, folyt le az ujjaim között, de semmi. Nem tudom elmondani azt az érzést, de zsibbadtságot éreztem. Mintha a testemen kívül lennék, lélektelenül. A kezem nem fájt. Elhajítottam a szilánkot és futásnak eredtem. Ki akartam fárasztani magam. Futottam és futottam. Egy idő után megálltam. Lihegtem, de fáradtságot nem éreztem, sem azt a jellegzetes szúró fájdalmat, amit akkor érez az ember, ha beszorul a levegője. Egy hídra érkeztem. A víz magasan volt. Kiálltam a peremére. Nem gondolkodtam, csak ugrottam. A víz, azt hiszem hideg volt, de nem igazán tudom. Valahogy kievickélhettem a partra, és még kétszer elvégeztem az ugrást. Semmi. Azt hiszem, ez után fordulhattam vissza, és értem haza. Ledőltem az ágyra, hátha elalszom. Nem ment, pedig a testem rég elveszthette erejét. Hogy lehetek még talpon? Laptopom kinyitván, bekapcsoltam a gépet, és beraktam az ördögűzőt. Szemem sem rebbent. Ez, félelmetes? Ugyan, engem nem tudnak meglepni. Hajnalig filmeket néztem. A kört, és még a fűrész is napirendre került. Azt hiszem, ez után aludhattam el.
Egy sikolyra ébredtem 11-kor. Nehézkesen kikeltem az ágyból, és a tükörbe nézve semmit nem láttam magamból, csak a kisírt, üres szememet. Tehát én sikítottam. De, legalább tudok álmodni, és még álmomban legalább tudom érezni a félelmet. A tükörképemet bámultam. Még mindig. Félmosolyra húztam halvány szám, de a szemem üres maradt. Már nem éltem. Minden elmosódott. A szemem, amit még láttam, az is kezdte elveszíteni szabályos formáját. A színek összefolytak, elhomályosultak, majd egyre halványulni kezdtek. És végül a tükörben nem láttam semmi mást, csak ürességet. Végleg eltűntem.