A tánc

Lassan mentem be a terembe. Körbenéztem. A padló parkettával volt kirakva, aminek kopogását még mindig hallom a fejemben, mikor a gipsszel bélelt cipőm ugrás után hozzáütődik. Körben tükrök sorakoztak, megnövelve ezzel a terem szélességét. Odamentem szép lassan a magnóhoz, és beraktam a kazettát. A hangfalakból rögtön felcsendült Carlos Gardel Tangója. Senki nem volt jelen, és én bátran a terem közepére álltam, kinyújtottam a karom, figyeltem a tartásra, majd becsuktam a szemem, és ötödik pozícióba helyezkedtem. Nem kellett, hogy lássam magam, anélkül is érzékeltem minden mozdulatom, és ügyeltem a tartásomra. Ötödik pozícióból relevébe emelkedtem, majd két kissebb jete következett. A piruettnél éreztem, jobban meg kell hogy feszüljön a combizmom, így még egyszer neki rugaszkodtam. Nem tökéletes, de jobb. A piruettet egy sasszé, majd egy grand jete követte, majd még egy, és még egy. A tour jete-nél éreztem, már szinte szárnyalok. Mit szárnyalok, repülök! Isteni érzés volt. A mozdulataimat az intenzitás, a vadság, a szenvedélyesség jellemezte. Beleadtam minden feszültségem, fájdalmam, magányom. Teljes sikere volt az önkifejezésemnek, amit ki tudtam magamból préselni. Mikor vége lett a számnak, rögtön Beethoven Für Elise következett. A lassú akkordok, kibillentettek az érzelmi lendületből, és egy percre megtorpantam. Mélyeket lélegeztem, és hagytam, hagy járja át a testem a nyugalom. Mikor már minden egyes sejtem plazmája a Für Elisehez idomult, újra felvettem az ötödik pozíciót, és ez alkalommal a hatalmas szomorúság vett rajtam erőt. Nem volt ugrás, nem volt sasszé, sem forgás. Két lábbal álltam a földön, és a kezemmel éreztettem, mi megy végbe bennem. Úgy hajlongtam, mint a nyárfa egy kellemes őszi napon. Apró fél fordulatokat tettem spiccen, majd lábemeléseimmel mutattam, élek, érzek. Az utolsó akkordoknál szép lassan ereszkedtem le arabesque-be. Kitartottam míg a zene szólt, majd hatalmas súlyként nehezedett rám a teljes csönd.

Mikor a zene véget ért, kinyitottam a szemem, leengedtem a karom, és csak néztem magam a tükörben. A valóság rámtelepedett, akár a szmog, amitől nem kap az ember levegőt, és én szomorúan néztem kicsiny alakomra. Mikor megelégeltem önnön gyötrésemet, kezem ráhelyeztem tolószékem kerekére, és lassan haladtam a kijárat felé. Jó érzés volt, hogy tudom, még mindig tudok táncolni egy olyan helyen, amit nem tudnak elvenni tőlem. Az emlékeimben.

Ezek után, már semmire nem gondoltam, csak a kerekek nyújtotta nyikorgást lehetett hallani, ami egyre távolodott a teremtől, ám tőlem nem, mert én hordoztam magammal.

www.youtube.com/watch?v=EwkHsMpyD18

www.youtube.com/watch?v=Lkcvrxj0eLY