A szemüveg

Csalódottan mentem végig a standokon, hátha látok valamit, amit érdemes megvenni. Valamit, amivel megajándékozhatom magam. Hm. Ilyenkor mindig ez van. Valaki fagylaltot zabál, vagy édességet, valaki pizsamában lófrál egész nap a lakásban, valaki beront az üzletekbe és ruhát vásárol. Én pedig lemegyek ilyenkor a piacra, és meg akarom lepni magam valamivel, amit én adok magamnak, amit megkaphatok, ami fölött van hatalmam. Mintha vágyaink tükröződnének ezekben a cselekedeteinkben. Bárcsak minden ilyen egyszerű volna! Bárcsak minden vágyunkat ilyen könnyen teljesíteni tudnánk, bárcsak mindent ilyen könnyen megkaphatnánk! Képzeld csak el, vágysz valamire, egy kézzel megfoghatatlan dologra, amiért akármennyi pénzt kidobnál! Egyszer csak fognád, és megvásárolnád magadnak: egy jó szót, egy mosolyt,egy kedvességet, egy együttérzést, egy segítséget, egy kézszorítást, egy bátorítást, egy szerelmet, egy testvért, egy gyermeket, rahedli pénzt, egy együttérzést, egy megbocsájtást, egy bocsánatkérést, egy újabb esélyt, egy új életet, egy lehetőséget, egy álmot, egy egészséget, szép emlékeket, hitet, reményt, tiszteletet, és mindent, amit egy ember igazán akarhat. Istenem, milyen jó lenne! És mikor nem kapjuk meg? Én mindennel meg akarom ajándékozni magam, ami fölött van hatalmam. Ez így egál nem igaz?

Gondolataim folyton ezeken a dolgokon jártak, és a miérteken, mikor megláttam. Kicsi volt és egyszerű. Semmi extra, nem csillogott, mégcsak nem is állt jól nekem. Műanyag kis vacak volt, aminek a színe odavonzotta a tekintetem. Iszonytató rózsaszín színe csak úgy rikított, én mégis odamentem.

- Látom, magácskának is elkélne ez a szemüveg.

- Hogy ez? Miért gondolja, hogy pont erre van szükségem? - kérdeztem az eladóst, aki csak úgy letámadt a kérdésével, megzavarva nyomott magányomat.

- Azért, mert magácska is keres valamit, amit itt ugyan meg nem talál az anyagi világban, de ez a szemüveg pont segít.

- Nem értem. Mit tud ez a szemüveg nekem nyújtani?

- Próbálja csak fel! De annyit azért ha szabad mondanom: úgy nézzen körül, hogy lássa a valóságot!

És én felvettem. A szemüveg kicsi volt rám, ahogy azt sejtettem. Szorította a fülem tövét, és az orrnyergemet. A lencséje karcos volt. Ha lenne gyerekem, még neki sem venném meg.

- Na, mit lát?

Mivel nem akartam megbántani az eladót, ezért udvariasságból körbenéztem, megnézve a járókelőket, mint aki erősen koncentrál, és szemléli a világot. Ekkor olyat láttam, amit még sosem. Arcokat. Sok-sok arcot. Mindegyik felvett egy formát, ami nem változott, még akkor sem, amikor beszélgettek, nevettek... Hogy mi van? Nem bírtam ki, le kellett vennem, hogy megnézzem azt a nőt, aki éppen jót kacagott a gyermeke tréfáján, mégis az arcáról potyogtak a könnyek. Elég ellentmondásos nem?

Mikor levettem a szemüveget, az előbbi könnyáztatta arc eltűnt, és csak azt láttam, amit minden járókelő is. A mosolyt, amit a gyermekének ajándékozott. Kétszer- háromszor le-fel vettem a szemüveget, ám a látvány úgy változott a szemüveggel együtt. A nő hol sírt, hol mosolygott. Rejtély. Tovább nézelődtem. Egy férfit pillantottam meg, aki éppen veszekedett a feleségével, mégis kajánul, rosszindulatúan mosolygott az arca a szemüvegen keresztül. Nem értem.

- Bocsánat, mi ez? - kérdeztem az eladót - Ez valami vicc? Trükk?

- Miért lenne az?

- Hát maga tudja, mit mutat?

- Persze. A valóságot.

- Nem igazán értem.

- Hölgyem, belegondolt már abba, milyen sok ember él a világban? Hogy milyen soknak van problémája? Hogy milyen sokukat bántják, és kényszerülnek a maszk hordására? El sem lehet képzelni, milyen sok ember küzd valamilyen problémával, amit mások nem is láthatnak.

- Igen, de hát ez a szemüveg maga a csoda! Hát ezt el kéne vinni, ha tudná, mennyi pénzt kaphatna érte! Egy kincs, mondom, egy csoda!

- Csoda! Tudja kedves, számtalan ilyen dolgom van, amit maga csodának nevez, de én csak egy csodát látok, ami az emberi erőben rejlik. Mert, erő kell ahhoz, hogy valaki a reménytelenség ellenére is felkeljen, és éljen. Erő kell ahhoz, hogy ha ötvenedszerre is elesik, felálljon ötvenegyedszerre is. Hogy egyen, mikor nem éhes, hogy tovább menjen, mikor nem tud, hogy küzdjön, amikor nincs remény, hogy mosolyogjon, amikor sírni lenne kedve, hogy éljen, amikor csak két hónapja van. Erő kell, hogy próbálkozzon, amikor mindig csak elutasítják, hogy jó legyen, mikor bántják, hogy higyjen, amikor abszolút nincs semmi amiben hihetne. Erő kell ahhoz, hogy küzdjön az igazságért, amikor csak igazságtalanságot kap, hogy megbocsásson,amikor nem kérnek bűnbocsánatot. És erre az ember mind képes. Azt mondja, csoda ez a szemüveg? Tudja mi teszi ilyen különlegessé? ... Maga. Azzal, hogy tudja az embereket más szemmel is szemlélni. A szívével. Csak így lehet látni.

Igazából abból, amit mondott, nem sokat értettem. Az egész helyzet olyan abszurd volt, annyira nem valóságos, hogy azt sem tudom, megtörtént-e. De egy biztos. Mikor valakit nem értek, mikor valami fáj, mert valaki rosszat tett velem, és nem azt kapom másoktól, amire vágynék, semmi mást nem teszek, mint hogy felveszem ezt a megvásárolt rózsaszín műanyag, kicsit kopottas szemüveget, és csak szemlélem a világot azzal a nagy, érthetetlen szememmel. Gondolom, ezért kellett látnom.

- Látja, már maga is érti! Mindenki egy cipőben evez.