A segítség

Ez a történet szájhagyomány útján terjedt nagyszüleim körében, aminek eredetét nem ismerem, de fontosnak tartottam saját feldolgozásban is megörökíteni. Lehet, a történet sok embernek lesz ismerős.

A kórházi szobába lassan gördítették be ágyam kerekeit. Mindenem sajgott. Kötés borította fejem, két karom, két lábamból már csak egyet tudhattam magaménak, de az is be volt kötve. Bordáim stabilizálásához is alkalmazniuk kellett az orvosoknak pár kötést. A fejem teljesen átkötve, fél szemembe is belógott a géz. Nyakamra úgyszintén rögzítő került. Szemem csukva tartottam és megpróbáltam kizárni a külvilágot. A nővér beállított a sarokba és egy fehér elválasztó függönnyel elkerített. A függöny hangos csilingelést hallatott, mikor a gyűrűk a rúddal érintkeztek. Nem nyitottam fel a szemem, nem néztem körül, vártam, hogy a nővér halkan becsukja maga mögött a kórterem ajtaját. Ekkor engedtem meg magamnak egy kis gyengeséget, és helyzetem végig gondolva hullattam el - a baleset után, - első könnycseppjeimet. Szemem szorosan összezártam, de a könnyeket ez sem akadályozta meg, hogy szabadon follyanak végig halántékomon. Éjszaka volt, én pedig a sötét szobában egyre hangosabban, és vigasztalhatatlanul sírtam.

- Uram, jól érzi magát? – szólalt meg a függöny másik oldalán egy reszelős, idős hang.

Nagyokat kellett nyelnem, de válaszra nem tudtam méltatni nagy megrázkódtatásomban.

- Tudok segíteni valamiben? – kérdezte együttérzőn.

Elszakadt a cérna.

- Maga! Az ég áldja meg ember, hogyan tudna maga, nekem segíteni! Talán vissza tudná adni a lábamat! Ki maga, Jézus Krisztus! Áh, honnan is tudhatná, hiszen mindene megvan. Van lába, van keze, teljes életet élhet.

- Igaza van, nekem van kezem és van lábam is, nem tudhatom, min megy most keresztül. Hány éves?

- 32.

- Részvétem. Nézze, nem tudok magán segíteni, de egy valamit még is csak adhatok.

- Ugyan mit?

- Képzeletet.

- Nem hiszem, hogy…

- Kérem, a lábán és az egészségén kívül mire vágyna a legjobban, ami feltölthetné a lelkét?

Hosszú csend telepedett a szobára, míg gondolkodtam. Végig pörgettem életem minden boldog pillanatát és megpróbáltam visszaemlékezni, mikor voltam a legboldogabb. Melyik momentum hiányzik jelenleg életemből. Lepergett előttem életem első focilabdája, kirándulása, télen az első hó, igaz szerelmemtől a csók, első szeretkezésem öröme, anyám ölelése, nagyanyám süteményének illata, esőben a szivárvány, egy ölelés, egy kézfogás. Annyi minden. Apám büszke tekintete, mikor diplomaosztómon kezet fog velem. Sok-sok emlék. Mind elmúlt. Ezeket már megéltem. Jó érzést adnak, de már az enyémek.

- Nem tudom, mi okozna örömet.

- Akkor, aludjon rá egyet. Higgye el, rengeteg mindent tud még kérni, amit meg is kaphat.

Másnap fényre ébredtem. A nővér megvizsgálta a pulzusom, és kicserélte az infúziót. Hogylétem felől érdeklődött, majd szobatársam is meglátogatván, távozott.

- Nos, uram, gondolkodott azon, egy ilyen gyönyörű reggelen, minek örülne legjobban?

- Gyönyörű reggelen? Hm.

Mivel oldalt nem tudtam fordítani a fejem, nem láttam, milyen idő van odakint, de a fény eséséből arra következtettem, az idős úr oldalán lehet az ablak, ami azt jelenti, ő valamelyest kiláthat az utcára.

- Tudja mit? - kérdeztem. – Azt hiszem, úgy tudnám elfelejteni helyzetem nehézségét, ha mesélne nekem. Kérem, mondja el, mit lát, mikor kinéz az ablakon! Milyenek a fák, milyenek az emberek, milyen idő van kint. Jó darabig, innen úgy sem mozdulhatok el.

- Hogyne, szívesen mesélek magának.

Azzal az öreg mesélt, mesélt és mesélt. Mindent elmondott, amit látott, a fák leveleinek apró rezdülését a szélben, egy madár reppenését a magasban, a nap fényének gazdag kavalkádját, a felhők lágy alakját és gyors mozgását. A színek és a természet legcsodálatosabb képét festette le nekem és én hálát éreztem, örömet és békességet. Egy olyan világot tárt fel előttem a természet képében, amit nem tudok másnak nevezni, mint csodának. Izgalom járta át a testem és azt vártam, minél előbb épüljek fel, hogy mindazt láthassam, amit ő is lát.

Egy hét telt el érkezésemtől számítva, és az öreg úr minden nap mesélt nekem különféle dolgokról. Csukott szemel élveztem és képzeltem el mondandója tartalmát, lehetett az akármi.

Egyik reggel arra ébredtem, hiába köszönök, választ nem kapok. A nővér jött be vizitre, így tőle kérdeztem meg:

- Bocsásson meg, az úr, itt mellettem, hol van, vagy csak alszik? – csak most jöttem rá, még a nevét sem tudtam, és hogy miért is került ide.

- Kovács úr? Sajnos ma hajnalban elhunyt. Gyógyíthatatlan rákja volt, és a család úgy döntött, jobb, ha a kórházban tölti utolsó napjait. Komoly fájdalmai voltak, így legalább nem kell tovább szenvednie.

Döbbenten hallgattam a nővér beszámolóját, és nem bírtam felfogni, hogyan lehettem ennyire önző. Miért? Ó, ha csak egyszer megkérdezem, ő hogy van! Ha csak egyszer gondoltam volna magam helyett rá…

A nővér kifelé tartott, mikor utána szóltam.

- Nővér kérem! Ha már amúgy is egyedül vagyok a szobában, megtenné, hogy elhúzza nekem az elválasztó függönyt? Szeretném látni a napot, szeretném legalább látni az ablakon besütő nap fényét.

- A napot? Rendben.

Mikor a nővér elhúzta a függönyt, az ablakból kinézve semmi mást nem láttam, mint egyetlen rothadt almafát, ami leáldozóban volt. Az ég szürke volt a borús felhőktől, semmit nem láttam abból a csodából, de még csak gyenge mását sem, amit az öreg nekem mesélt. Nem láttam hintát, nem láttam szaladgáló gyereket, sem parkot, sem semmit. Egyetlen fát láttam, és szemben egy másik épület falát.

Nem tudtam elképzelni, hogy valaki kedvességből mesélt nekem sok szépet és jót, felnyitva ezzel szemem, minek lehet még örülni, és ez által mit vágyhatok még látni. Éreztem a jóérzést, amit magaután hagyott bennem. Mint később megtudtam, egy értékes embert veszített el a világ, akinek képzelőereje egy új világot tudott teremteni, ugyanis az öreg úr 5 éves kora óta vak volt.