A Kérés II.

2. rész

Nem tellett sok időbe, hogy rájöjjek, mik is az igazán fontos dolgok az életben. 30. életévemet betöltve, gondoltam, meglepem a barátnőm egy gyűrűvel. A lányok szeretik a csecse-becsét, a lovagias lánykérést, és a fiúk részéről az elköteleződést. Gondoltam, megmutatom neki, én kész vagyok leélni vele az életem. Számításaim keresztezte, mikor hazaérve rajtakaptam a párom egy másik fickóval a konyhában. A konyhában! Úgy tűnik, nagy volt a hév, és még az ágyig sem jutottak el. Az utána lévő dolgok kicsit homályosak, de úgy emlékszem, barátnőm még csak nem is próbált meg magyarázkodni, egyszerűen csak kijelentette, hogy nem szeret. Puff. Ennyi. Erre mit lehet mondani? Könyörögtem, győzködtem, semmi. Egy hetet vártam, majd újra megkerestem, és próbáltam meggyőzni arról, hogy megváltozom, hogy olyan leszek, amilyen hapsit csak akar. De, nem hatotta meg.

Napok, hónapok teltek el azzal, hogy azt kértem: bárcsak szeretne! Semmi. A válasz, mély csend volt. Miért? Rengeteg mindent megtettem, csak hogy visszaszerezzem, mind hiába. Miért kellett ennek így lennie? Miért nem tud szeretni? Ki akarta így, és miért döntött így? Megannyi kérdés, de válaszokat nem kaptam rájuk. Semmit nem értettem, minden olyan kusza volt. Ez, volt az a pont, mikor rájöttem, vannak tőlem nagyobb dolgok, amik fölött nincs hatalmam. Szeretni sem parancsra, sem kérésre nem lehet. Fájt, de tovább kellett lépni.

Mivel a döntését nem tudom megváltoztatni, és azt sem tudom befolyásolni, hogy újra belém szeressen, így olyan dolgokra kezdtem öszpontosítani, amiknek megvalósításáért tudok tenni. Barátaim, hogy kihúzzanak a szerelmi csalódásból, úgy gondolták, elvisznek Pestre a Deák Ferenc téren lévő karácsonyi vásárra. Életemben nem jártam még Pesten, így igen izgalmasnak találtam az ötletet. Ahogy az urtcákat róttuk, és forralt bort iszogattunk, öröm szállt meg. A barátaim nem hagytak cserben. Ahogy hallgattam a hülyeségeiket, az én agyam folyamatosan kattogott.

Íme, itt vagyok 30 évesen, és még mindig nem vagyok teljesen biztos abban, hogyan kell úgy élnem, hogy amit szeretnék azt meg is kapjam. Persze, vannak teóriáim, a képzeletről, az igaz életről, a kedvességről, a sorsról. Minden esetre, elfogadtam, tényleg vannak dolgok, amik nem tőlem függenek. Amiért hiába teszek meg mindent, a lehetőség nem minden esetben jön meg. Hogy hogyan tovább? Barátaim rávilágítottak arra, ne egy dologra öszpontosítsak. Ne olyan dolgot próbáljak elérni, ami jelenleg lehetetlen, hanem olyanokat, amiknek elérését én magam befolyásolhatom.

- Figyeljetek! Játszunk valamit! Gondoljatok valamire, amit itt Pesten szeretnétek megtenni. Valami különleges dolgot, ami nem lehetetlen, és próbáljuk meg egymásnak teljesíteni. Apróság, de biztos vagyok benne, mindenkinek jó érzés lenne, ha tudná, a másik, az ő pillanatnyi boldogságáért küzd. Mit szóltok?

Ötletemen senki nem akadt fent. Sőt! Kimondottan tetszett nekik. Az este azzal telt, hogy elmentünk kürtős kalácsot enni, felmásztunk a Lánchíd párkányára, és jó kívánságokat üvöltöttünk a szélbe, mint például: Szép estét Budapest! Majd a Clark Ádám térnél, fent leültünk az alagút szélére, és söröztünk egyet. Aztán, az egyik barátomat elvittük egy szórakozó helyre, ahol lekapott egy Pesti lányt, és végül, végig utaztunk végállomástól végállomásig a 4-6-os villamoson. Már csak az én kérésem hiányzott.

- Na, mit szeretnél Pesten csinálni?

Hm. Mit kérjek? Mit is kérjek, amitől jó érzésem lesz, és egy igazi élményt ad? Ó, igen. Megvan.

Már indultunk is az első boltba, majd felmentünk a Halász bástyára, ahol egész Pestet belátni. Tíz csomagot vettünk elő, és szórni kezdtük az apró konfettiket, amik repülve szálltak, megszínesítve mindent. Ahogy néztem, semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, ezért a pillanatnyi örömért feladnám a világ megértését szolgáló összes kérdésem, mert a jóérzés, ami ellepi a szívem, úgy érzem, mindenre maga a választ.