A Kérés I.

1. rész

Biztos volt már olyan pillanat az életedben, mikor nagyon akartál valamit. Nem egy tárgyat, nem valami kézzel foghatót, csak egyszerűen valamit. Egy olyan dolgot, amiről tudod, sok esetben nem tőled függ, hogy megkapod-e. Egy élet, egy szerelem, egy kiváló lehetőség, egy ember változása, a szenvedés megszűnése, vagy a fizikai fájdalomé. Olyan dolgok, amikhez idő kell, és égi áldás. Az ember életében mindig eljön az a pont, mikor megérti: vannak, amik tőle függetlenek, amiknek nincs birtokában, amikhez kell segítség valakitől. Bárkitől. Na, ilyenkor kezdünk el fohászkodni, és kicsinek érezni magunkat. Csak akkor értjük meg, mennyire nem mi vagyunk a világ közepe, mikor olyan dologgal szembesülünk, ami nem lehet a miénk. És hirtelen, hangosan mondjuk ki azt a szót a nagy semmibe, hátha valaki meghallja: Kérlek!

Ifjúságom első kívánsága egy piros, műanyag, beülős sportautó volt, amit meg is kaptam. Igazából, annak ellenére, hogy szüleimmel és két törpe hörcsögömmel egy két szobás garzon lakásban laktam, mindent megkaptam, amire csak szükségem volt. Tudod, elég jól el voltunk engedve anyagilag. A felnőtté válásom az egyetemen történt, mikor első karómat megkaptam, annak ellenére, hogy rengeteg energiát fektettem a tanulásba. Szarul esett, és a miért kérdést akkor tettem fel először. Családommal sosem vallottuk hívőnek magunkat, még csak templomba sem jártunk. A szüleim sosem beszéltek nekem Istenről, és ha szó volt róla, mindig a teljes elutasítás jellemezte őket. Hogy én? Én úgy voltam a vallással, és a természet felettivel, mint idomár az alvó oroszlánnal. Az alvó oroszlánt jobb nem felébreszteni. Mint később megtudtam, ezt hívják Istenfélő embernek. Lehet.

Sokan tartják úgy, minden tőlünk függ. Amit az élettől kapunk, azt mi idézzük elő. Nem vagyok filozófus, sosem érdekeltek ezek az ideológiák, de valahogy nem hagyott nyugodni az élet ok-okozata. Mire 27 lettem, és elkezdtem futballozni, akaratomtól függetlenül, mégis kialakult az életszemléletem. Az emberektől sok esetben nem azt kapod, amit adsz, amit előidézel, de az tény, ha jó vagy velük, valahogy a te dolgaid is jól fognak alakulni. Az élettől pedig azt kapod, ami által tudsz változni, amiből jót hozhatsz ki. Lehet, nem így van, de azt tudom, az én életem ezt bizonyítja. Hogyan jutottam el idáig?

Minden 1995-ben kezdődött. Hobbi szinten jártam el focizni, hogy kikapcsolódjak, és a meló mellett karban tartsam magam. Jó volt leizzadni, futni, mozogni, nem gondolkodni. Az edző tudta, hogy a csapatunk csak pötyög, mégis meccset szervezett nekünk. Eszeveszetten vártam. A sikerért, a belefektetett energiáért. Mindenért. A meccs előtt 3 nappal egy esés közben nyílt törésem lett a jobb sípcsontomban. Elmondani nem tudom, mekkora dühöt, csalódottságot és igazságtalanságot éreztem. Ahogy feküdtem a kanapén, bekötözött lábbal, éreztem, eluralkodik rajtam a kétség. Szabályosan depresszióba estem, pedig, így visszagondolva, olyan nagy tragédia nem történt. Élet nem függött tőle.

Egész nap fetrengtem, és egyetlen dologra tudtam gondolni, bár ott lehetnék, bár játszhatnék! És ekkor hangzott el: Kérlek! Segíts! Kinek mondtam? Nem tudom, de kikívánkozott belőlem. Aztán jött a hír, hogy a meccs elmarad, tavasszal visszatérünk rá, mert nincs pálya, ahol játszhatnánk. Nem mertem hinni a fülemnek. Akkor jött el az a pont, hogy úgy éreztem, mindenkinek van olyan vágya, amit szeretne, ha teljesülne. Csak egy kívánság, aminek eléréséhez, beteljesüléséhez idő kell, és még akkor sem biztos, hogy megkapod.

A lánnyal rá két évre találkoztam, mikor is leugrottam Sopronba. Gondoltam kiruccanok. Sopron tavasszal és nyáron jó hely. Egy padon ülve láttam meg. Maga elé bámult. Nem volt olyan szép, még sem tudtam levenni róla a szemem. Volt nekem barátnőm, szóval semmi komoly, de mégis. A szeme.... Nem bírtam megállni, így leszólítottam. Ne kérdezd miért, csak egy belső hangot követtem.

- Szia! Ne haragudj, nem felcsípni akarlak, de csatlakozhatok hozzád?

Kábultan rámnézett, majd lassan, szinte alig észrevehetően bólintott. Nem vonzódom alapból a depresszióra hajlamos emberekhez, de kíváncsiságom nem engedett. Segíteni akartam rajta? Nem, azt hiszem ez akkor nem fordult meg a fejemben, csak követtem az ösztönöm.

Ahogy csendben ültünk egymás mellett, és szótlanul bámultunk magunk elé, sok dolog fordult meg a fejemben. Miért lehet az ember szomorú? Ő miért lehet szomorú? Megbántották? Elveszített valakit? Kirúgták? Mi lehet? És, rájöttem. Nem azt kell keresnem, mi lehet az ok, mert az minden esetben ugyan az: nem úgy alakulhatott az élete, ahogy azt elképzelte, ahogy azt szerette volna. Nem úgy jöttek össze a dolgok számára. Oldalra fordítottam a fejem, és merőn néztem a lány vonásait. A szemében szomorúságot véltem felfedezni, és vágyakozást valami után. Vajon mit szeretne? Milyen kérést ismételgethet magában folyton? Mit kíván magának?

Hirtelen ötlettől vezérelve pattantam fel, és kerestem a közelben egy cukrászdát. Vettem két tiramisut, majd visszamentem a lányhoz, leültem a padra, és felényújtottam a süteményt.

- Nem kell! - mondta durcásan, akár egy gyerek.

- Tudod, én nagyon szeretem ezt a süteményt. Mikor kicsi voltam, és ha valami bántott, a mamám mindig ezt vette nekem vigaszdíjként. Valamivel kompenzálni akart. Fogadd el!

Csodálkozva nézett rám, és láttam, egy könnycsepp gördül le a szeme sarkából, végig folyva arcán.

- Köszönöm.

- Szívesen. - mosolyogtam rá.

Alig ette meg az édességet, hirtelen a csendes sírást felváltotta egy mélyről jövő zokogás.

- Bocsáss meg, de nagyon jól esett a kedvességed! Az igazság az, őszintén vágytam erre.

Ezek után letörölte a könnyeket, majd kis idő elteltével felállt, és elment. Nem tudtam meg, mi okozott számára lelki megterhelést, de egy dolog beleivódott a szívembe: az öröm. Örömöt éreztem, hogy valakinek az egyik kívánságát teljesíthettem. Egy kívánságot, ami nekem nem jelentett semmit, de őt ez vitte tovább, előre, ezen a szűk ösvényen, amit úgy neveznek: élet.